A túlélés pszichológiája. Egy könyv, ami abban segít, hogy nagy nyomás alatt is képesek legyünk helyes döntéseket hozni

„Világunk egyre kiszámíthatatlanabbá és sok szempontból egyre veszélyesebbé válik. A rengeteg nehezen kalkulálható változás, az újabb és újabb kihívást jelentő helyzetek komoly pszichés megterhelésnek tesznek ki minket, és ebben az állapotban könnyen teszünk elhibázott lépéseket. Ilyen időkben alapvetően fontos, hogy arra tréningezzük magunkat, hogy nagy nyomás alatt is képesek legyünk megőrizni a hidegvérünket és helyes döntéseket hozni.”, olvashattuk a Nyitott Akadémia legutóbbi hírlevelében, melyben a Kulcslyuk Kiadó egyik kötetére hívták fel a figyelmet.

A könyvet John Hudson a Brit Királyi Légierő extrém túlélési kiképző tisztje írta, és a kiadó szerint nemcsak az élet váratlan, megterhelő, nehéz helyzeteiben vehetjük hasznát, de a hétköznapokban is eredményesebbé válhatunk. A szerző pontosan tudja, miként működik a pszichénk nagy nyomás alatt, és milyen mentális beállítódásra van szükség ahhoz, hogy szorongató helyzetekben is jó döntéseket hozzunk.

Beleolvastunk a könyvbe, íme, néhány részlet!

Megbirkózni a traumákkal: fejleszthető képesség

„Sok olyan embert oktattam túlélésre, akik traumatikus élményeket éltek át, és közvetlen közelről láttam, amikor hirtelen megjött az önbizalmuk, mert megérezték, hogy birtokában vannak mindazoknak a képességeknek, amelyek révén bármilyen helyzettel meg tudnak birkózni. Ezt a tudást szeretném beleírni ebbe a könyvbe. Ha csak egy kis részét is át tudom adni a szabadság és magabiztosság érzésének, amely a hatalmába kerít minket, amikor felfogjuk, hogy bármilyen helyzetet megúszhatunk ép bőrrel, akkor már sikerrel jártam.”

Tízből egy ember tudja, mit kell tenni

„Bár nem tudhatjuk, milyen helyzetekbe vet a sorsunk – legyen az természeti vagy ember okozta katasztrófa, például földrengés vagy erőszak –, annyit lehet tudni, hogy a nehéz helyzetekben tanúsított emberi viselkedés meghatározott mintázatokat követ, melyek minden esetben megjelennek. Ezt igazolják azok a vizsgálatok is, amikor ugyanolyan stresszhatásnak tették ki különféle, véletlenszerűen összeválogatott emberek csoportját. A vizsgálatok nemcsak azt tárták fel, hogy az emberek hány százalékától várható megfelelő reakció – amelyen bármilyen, az életben maradást elősegítő viselkedést értek – a katasztrófa közepette, tehát hogy kiknek lesz esélyük később elmesélni a történteket, hanem azt is, hogy milyen kockázatokkal és nehézségekkel kell még szembenézniük, miután elmúlt a baj. Összességében elmondható, hogy egy nagy méretű válság során valamennyien az alábbi három csoport valamelyikébe fogunk tartozni: körülbelül tízből egy ember lesz, aki tudja, mit kell tenni; a nagy többség nem fogja tudni, mi a teendő, és lefagy; végül a maradék kisebbség rosszul reagál. Legyünk bár a legjobb, a legrosszabb vagy a középső kategóriában, ez az „alapbeállítódásunk” – hacsak át nem szoktattuk magunkat. Ám ez az átszoktatás nem olyan őrületesen nehéz feladat, mint amilyennek elsőre tűnik.”

Csak semmi pánik! Egy hatásos, elsajátítható légzéstechnika

„Amikor valamilyen hétköznapi helyzetben a pánik tüneteit tapasztaljuk, tegyük valamelyik kezünket lazán a hasunkra, közvetlenül a bordáink alatt. Hunyjuk be a szemünket, hogy semmi ne vonja el a figyelmünket, majd csukjuk be a szánkat, és csak az orrunkon át vegyünk levegőt. Belégzéskor érezzük, amint tágul a hasüregünk; próbáljuk meg lassan venni a levegőt, négyig számolva minden belégzés alatt, majd kilégzéskor szintén négyig, és ugyanúgy kövessük, ahogy a hasunk lelappad. A lassú és mély légzés helyreállítja az oxigén és szén-dioxid egyensúlyát a vérben, hatástalanítva ezzel ősi ’üss vagy fuss’ reakciónkat. Ennek kulcsa a nyugodt, egyenletes légzésritmus, amelynek helyreállítása beletelhet néhány percbe, de utána tapasztalni fogjuk, hogy a szívverésünk helyreáll, és egyre jobban érezzük magunkat. Amikor ebben már rutinosak vagyunk, megpróbálkozhatunk a ’háromütemű légzéssel’, melynél a kilégzés előtt, megint csak négyig számolva, benntartjuk a levegőt. A háromütemű légzést érdemes kipróbálni este az ágyban, ha nem tudunk elaludni. Ilyenkor valójában becsapjuk az agyunkat, hogy az ’üss, fuss vagy lapíts’ reakció (vagyis a szimpatikus idegrendszer) ellenkezőjét aktiválja. Ez a másik, amire szeretnénk átkapcsolni, a ’pihenj és eméssz’ üzemmód, amely a paraszimpatikus idegrendszerhez kötődik. A lassú, egyenletes légzés fokozatosan egyensúlyi állapotba hozza ismét a rendszert meghatározó kémiai összetevőket.”

A csoportnyomás zsákutcái

„Amikor egy-egy javaslat egyhangú támogatást kap, akkor azt ne pozitív, hanem egyenesen figyelmeztető jelnek tekintsük. Amikor számunkra szokatlan vagy nehéz döntési helyzetekbe kerülünk, a félelemtől rossz reakciók indulnak be az agyunkban. Ha egy teremben sok ember van együtt, és mindenki ugyanazzal ért egyet, akkor ez az úgynevezett csoportgondolkodás jó eséllyel épp nem az optimális döntéshez fog vezetni. Amikor a természetben új kihívás elé állítom az embereket, olyan elé, amit korábban nem gyakoroltunk, többnyire azt hallom: ’ezt nyilvánvalóan így meg így kell csinálnunk’, vagy ’ezt nem is lehet másféleképpen csinálni’ – nos, olyankor emlékeztetem rá őket, hogy az első lehetőség nem mindig egyben a legjobb (mivel agyunk hibás módon a hasonló, de nem feltétlenül a legmegfelelőbb lehetőségekhez nyúl), ráadásul ha mindig azt tesszük, amit eddig, soha nem fogunk semmi újat tanulni. A csoportgondolkodást végleg kiirtani nem lehet, de mindig küzdhetünk ellene.”

„Az én tanácsom: tekintsünk egészséges gyanakvással mindenre, amit egymáshoz hasonló gondolkodású emberek egy csoportja megfellebbezhetetlen igazságként kezel. A képzéseink tervezésébe is igyekszünk beépíteni az olyan pontokat, amelyeknél felülvizsgálhatjuk, vajon a legjobb megoldást választottuk-e, vagy hagytuk, hogy agyunk ismét „levágja a kanyarokat”, és valamelyik automatizmust vesse be. Ez az ellenőrzés lehet pusztán annyi is, hogy megnézzük, vajon egy másik megközelítéssel részleteiben jobban jártunk volna-e. Minden felmerült akciótervet igyekszünk letesztelni a csapat egy részével, amely szándékosan a „másik” megoldást választja, és ha a koncepció kiállja a próbát, akkor megvan benne a lehetőség, hogy komolyabb tervet is alapozhassunk rá. Ha mód van rá, próbáljunk ki legalább egy alternatív lehetőséget, valahányszor nagyobb döntést kell hoznunk.”

Ne aprózd szét magad!

„Az én túlélésoktatói tapasztalatom szerint a párhuzamos célkitűzések teljesíthetetlenek. Két-három dolognál többet az agyunk nem fogad be, elkezdi ’kiszórni a fölösleget’, hogy helyet szabadítson fel. Ha egynél több problémával kell egy időben foglalkozni, jobb taktika ’összegyúrni’ az egymáshoz hasonló dolgokat. A vadászó-gyűjtögetők egyszerre csak mindig egy dologgal foglalkoznak; hallgassunk rájuk! Ha szükséges, szedjük egy csokorba a hasonló feladatokat, de ha egy mód van rá, tervezzünk úgy, hogy egyszerre csak egy feladatot kelljen végeznünk. Magam is hallottam rebesgetni olyan emberekről, akik egyszerre tizenöt porcelántányérral zsonglőrködnek, de nem emlékszem, hogy valaha is ismertem volna ilyet.”

Szenvedés helyett a célra fókuszálni

„A kutatások azt mutatják, hogy a legkitartóbb sportolók ugyanúgy szenvednek, mint mi, csupán ők sokkal gyakorlottabban kezelik ezt a helyzetet. Az erőfeszítésből adódó fájdalmakat olyan – John Colteréhez hasonló – technikákkal csökkentik, amelyek mindannyiunk számára megtanulhatók. Egy olimpiai bicikliversenyzőkről készült tanulmányból kiderült, hogy a legjobb teljesítményüket nem azzal érték el, hogy a figyelmüket elterelve valamiféle fájdalommentes „idilli helyre” próbáltak gondolni, hanem azzal, hogy szellemi energiáikat arra fókuszálták, amit csináltak, vagyis esetükben a hatékony pedálozás precíz mozdulataira. Az elménk nem lehet másutt, ez a lényeg. Az adott pillanatra kell fókuszálnunk. Akárcsak John Colter, az élsportolók is teljes tudatában vannak testüknek, fizikai korlátaiknak, és képesek a kitartásra. Ugyanez a kutatás azt is kiderítette, hogy a fájdalomkezelést megkönnyíti, ha tervet készítünk, és ragaszkodunk hozzá, még ha a célja távoli is – amilyen a biciklisták esetében az olimpiai győzelem, Colternél pedig a megmenekülés az üldözői elől. Ha tudjuk, mire számíthatunk, és hogy utána megpihenhetünk (legyen az egy hosszú emelkedő vége vagy egy kis átmeneti nyugalom a hódvárban), az sokat segít a célhoz vezető úton átélt szenvedések elfogadásában. Ha a cél elérését a gyötrő fájdalmak elébe helyezzük, az csökkenti a kínjainkat is. Persze teljes joggal mondhatja valaki, hogy legtöbbünk élete sokkal bonyolultabb, mint egy szabadulásért folyó egyszerű futóverseny. De ha rászánjuk az időt, hogy papírra vessük legtávolibb célkitűzéseinket, látni fogjuk, mindig megvan rá a mód, hogy összekössük őket azzal, amit épp csinálunk.”

„Legtöbben azt hiszik, már a születésükkor eldőlt, boldogulni fognak-e az életben vagy sem. Tévednek. Az agyunkat éppúgy hozzáedzhetjük a szenvedés és a kellemetlenségek elviseléséhez, ahogyan a testünket.

Az első lépés a szenvedés tudomásulvétele (ahelyett, hogy figyelmen kívül hagynánk), azután következhet a keretezés, a magunk szabályai szerint. Ahogyan az eddigiekben, itt is hasznos lehet feljegyezni, amikor egy-egy feladat kínszenvedést okoz. Szánjunk rá egy percet, hogy átéljük, mit érzünk, és leírjuk, mi lehet az oka. Ha elég gyakran tesszük, hamarosan lesz egy személyre szabott listánk a teljesítménymutatóinkról. Ahogyan az élsportolók megtanulják, mennyi időn át képesek száz százalékon teljesíteni, nekünk is meg kell ismernünk saját képességeinket, és azt is, mi befolyásolja őket. Személyes korlátainkat fizikai és pszichológiai határaink összessége jelenti. Amikor nagy rajtunk a nyomás, nem árt tudni, mit tehetünk a fenyegető sorscsapás ellen, hogyan védhetjük ki vagy késleltethetjük, hogy bekövetkezzen. Ha tudunk valamiről, ami rosszul szokott hatni ránk, ne feledjük: rágyúrhatunk, hogy jobban kezeljük.”

„Meg kell találnunk a módját, hogy az aktuális feladatunkat összekapcsoljuk a hosszú távú célkitűzéseinkkel, illetve azzal, hogy kik vagyunk és mik a számunkra igazán fontos dolgok – így megnyílik a legmélyebb késztetések kútja, amelyből erőt meríthetünk a kitartáshoz, amikor arra van szükség. Amikor olyan vége-hossza nincs adminisztrációban vergődöm, amit semmiféle érdeklődésemhez sem tudok kötni, nekem segíteni szokott, ha arra gondolok, amihez csak ezen keresztül juthatok el: hogy ennek köszönhetően oktathatom majd azokat az instruktorokat, akik utána majd a túlélőképzéseik ezer meg ezer résztvevőjének adnak nagyobb biztonságot. Amit csinálok, amögött mindig ott van az elégedett tudat, hogy ha minden részlet a helyére kerül, akkor egy szép napon valami nagy dolog kerekedik ki belőle.”

„A visszahatási fázisban a pszichológiai leromlás általában ezekben a lépésekben következik be: érvek keresése, ráfüggés, tagadás, visszahúzódás, apátia és végül – potenciálisan – halál. A megoldás: cselekedni kell. Ilyen egyszerű. Mi, emberek sokkal egyszerűbbek vagyunk, mint gyakran gondoljuk. Szinte bármilyen konstruktív tevékenység megteszi – és ezt igazolhatja bárki, aki valaha is egy lesújtó hír hallatán ösztönösen nekiállt teát főzni. Részben persze a meleg, a koffein és a cukor segít – de mellettük ott az apró, teljesíthető cél, amibe belekapaszkodhatunk. Újra meg újra kiderül, hogy a túlélőknek mindig van valamijük, amit minden áldott nap végeznek. Valami, ami végső soron talán értelmetlen is, de megadja a cél és előrelépés érzetét.”

„Laboratóriumi kísérletek bizonyítják, hogy a szenvedés önmagában nem váltja ki a reménytelenség érzését. Fontos, hogy reményvesztés csak olyan szenvedésből következik, amelyről úgy látjuk, hogy nincs rá befolyásunk. Következésképpen, ha erőfeszítéseink révén urai tudunk maradni a szenvedésünknek, akkor a reményünket is meg tudjuk tartani. Ez a lényeg.”

 

 

A könyv 2020-ban jelent meg a Kulcslyuk Kiadó gondozásában, a Nyitott Akadémia weboldalán megrendelhető >>

Könyvesboltokban is elérhető

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenhat − tizenegy =

hirdetés