Így változtatta meg a koronavírus az életünket. „Arra kell most összpontosítanom, hogy ebben a klassz csapatban tartani tudjam a lelket.” Óvodavezető levele
Az életembe lassan, de biztosan szivárgott be a koronavírus-helyzet, elsősorban a munkámon keresztül. Pedagógus vagyok, óvodavezető, a kerületben, ahol dolgozom, a mi egyik épületünk látja el az ügyeletet. A legnagyobb lelki küzdelmet az okozza, hogy nehéz egyszerre lojálisnak, empatikusnak lennem és közben megszervezni az ellátást. Szívem szerint mindenkinek azt mondanám, hogy maradjon otthon.
Van közöttünk veszélyeztetett korú, krónikus beteg, babát váró, idős szülővel együtt élő… Ugyanakkor valahol meg kell húzni a határt, hiszen közfeladatot látunk el, helyet, szeretetet, biztonságot kell nyújtanunk azoknak a gyerekeknek, akiket ránk bíznak a szülei. Szerencsére a családok nagyon együttműködők, alacsony létszámmal dolgozunk. Törekszünk az igazságos teherviselésre és a feladatok emberi szempontokat is figyelembe vevő megosztására. És nem utolsósorban, minden aggódás ellenére örülünk, hogy van munkánk, fizetésünk. Mert, hogy meddig, azt sajnos nem látjuk tisztán.
Így, egy hét elteltével kezdenek leülepedni a dolgok. Az aggodalomtól az indulatokig az érzelmek nagyon árnyalt palettáját kísértem figyelemmel és éltem meg magam is.
Egy ilyen nehéz, embert próbáló helyzetben sokat tanulunk magunkról, egymásról és egymástól. Az élet nem áll meg, tartanunk kell egymásban a lelket és feladatot találni akkor is, ha az óvoda épp csendes. Ez mutatja a kiutat és a jövőbe vetett reményt. Ez most csapatépítés élesben.
Termet és udvart rendezünk, virágot ültetünk, akadálypályát festünk, varrunk, szépítünk. Folyamatosan tartjuk a kapcsolatot a családokkal. Ötleteket, játékos feladatokat, meséket, verseket, otthon elvégezhető egyszerű kísérleteket küldünk az óvoda zárt Facebook csoportjában és az egyes csoportok kommunikációs csatornáin. Sorra érkeznek a pozitív visszajelzések, kedves és aggódó üzenetek, rajzokról és alkotásokról készült fényképek, videó-üzenetek. Nem szabad elengednünk egymás kezét. Így látnak most bele a szülők abba, milyen összetett, tervszerű pedagógiai munkát végeznek az óvónénik, pedig csak egy-egy szeletét kapják. Talán a pozitív hozadéka ennek az egésznek az lesz, hogy emelkedik a hivatásunk presztízse.
Vezetőként arra kell most összpontosítanom, hogy ebben a klassz csapatban tartani tudjam a lelket. Ha kell meghallgassak, ha kell megnyugtassak és ha kell kereteket adjak, döntsek, egyértelműsítsek. Szerencsére a vezetőtársaimra maximálisan támaszkodhatom, mindig van gyakorlatias ötletük, ha nálam épp lefagyóban van a rendszer. Mert bizony van ilyen is. Alapvetően nyugodt, pozitív személyiség vagyok, a problémák rágása helyett tudok a megoldásra fókuszálni, de én is emberből vagyok, fáradok, és nem teszek úgy, mintha nálam lenne a bölcsek köve. Abban hiszek, hogy együtt, vállvetve, egymást segítve tudunk hatékonyak lenni.
A munkám most a szokásosnál is nagyobb falatot harap ki az életemből. Talán jobb is így, hogy emiatt nincs időm szorongani a szeretteim és a saját egészségem miatt. Persze én is odafigyelek magamra, szedek vitamint, próbálok elővigyázatos lenni. Limitáltam a hírolvasást és tudatosan nem foglalkozom azzal, amire úgysincs ráhatásom. A legnehezebb, hogy nem tudom megölelni, megpuszilni a lányom és az unokáim! Tervezek, ötletelek, mit kezdek magammal, ha a helyzet itthon maradásra kényszerít. Azt hiszem, többet most nem nagyon tehetek.
Nyitókép – grafika: Szimonidesz Hajni illusztrátor, #maradjotthon
A sorozat folytatódik
Cikkajánló
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
