Atyhában a harangok…
„A kormány ne költsön az én adómból egy templomra sem, főleg ne egy külföldi templomra! Adja össze a rávalót a sok agymosott hívő!!!” Ilyen és ehhez hasonló kommentek olvashatók egy online felületen megjelent hír kapcsán, miszerint
villámcsapás következtében leégett a székelyföldi Atyha 1799-ben megépült katolikus temploma.
Írták mindezt azért, mivel voltak olyanok is, akik halkan megjegyezték, a magyar kormány talán kisegíthetné az atyhaiakat.
Atyha temploma a Korond fölötti hegyoldalban amolyan égből pottyant bizonyosság. Hogy kisemmizett, nehéz időkben is van egy oltár, amire föl lehet nézni, ahol van egy fújtatós orgona, amin még a nagybátyám hajigálta az ujjait. Valamikor vasárnapi Jóisten-illatot és gőzölgő húsleves-álmokat kergető férfiak szívének kondult meg a harang, aminek érdes kötelén gyerekként kapaszkodtam. Rántott magával az ércesen búgó, mesékbe emelintő harangkötél, de boldogan hagytam, hogy velem bólogasson a későn érkezőknek.
Mennyi mindent elbírt ez a régi épület, öntudatos építkezést, árvaságot, bujkálást a csendes semmiben. Miközben nézte a reménytelenség kékre festett házait a falu kunkori kis utcácskáiban. Mert a házak egy részét kékre festették a víg székelyek, mintha a kék ég beleért volna a lelkük tavába. Nagyapám itt nőtt föl, ha a rokonaimmal óhajtanék koccintani, a fél faluval kellene innom a decis pohárból azt az áttetsző, színtelen aranyat, ami ezeknek a hegyeknek az örök érvényű valutája.
Az unokabátyám nemrégiben a régi, ősi fészek közelében mai fájdalmú, régi alkotóházat emelt és kiállító teret, ami úgy dobálja az égre az ősök indulatait, hogy közben a modern eszközök, a mai megszólalás szeretetteljes békévé és aranyló nyugalommá szelídíti. Vinczeffy Laci most volt 70 éves, az Úr áldja meg, és ne küldjön ilyen köszöntőket, mint ez a tűzvész volt. Ne zavarodjon össze most már őkelme is, bár neki sem könnyű mai napság, és bizony nekünk sem, akik nem gyűlölködnénk már olyan nagy lendülettel.
Hamu, üszök, eszement kommentek, értetlen atyhaiak, kamasz anyám, ahogy szaladt föl a hegyoldalban a nagyapám után, keresztül a Béni-kerten, alig várva, hogy megpillantsa a fák között a templom tornyát, ami csendet ígért, tömjénillatot és nagyapám szelíden szigorú mosolyát, amikor fölcsendült az első templomi ének.
Lógok a harangkötélen, járok föl és le, miközben a harang nehéz térde az öntött vas szoknyájához csapódik boldog kondulással. A szél fésűjének kemény fogai végigkarcolják a billegő fűszálakat, gyerek vagyok, nincs még korom és pernye, van még anyám, kántorizáló Laci bátyám, és még van remény…
Fotó: By Sie
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
