Az öndicséret szaga
Azt mondják, az öndicséret büdös. Nem illik a saját teljesítményünkre bármi pozitívat mondani, a serényebbek pedig igyekeznek még le is húzni azt. Bizonyára ismered a jelenséget: megdicsérsz valakit, de a köszönöm mellé vagy helyett szabadkozást kapsz: lehetett volna jobb is, vagy: nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna…
Egyszer megkérdezte egy kedves barátném, hogyan bátorkodom azt állítani magamról, hogy jól masszírozok? Hogy merek ilyet kijelenteni? Tudom, mert rengeteg pozitív visszajelzést kaptam – válaszoltam. Miért ne állíthatnám magamról, hogy jól csinálom?
Szóval az öndicséret büdös. Megnéztem a Google-enciklopédiában, mit találok erről a mondásról. Azt jelenti, hogy valaki mással szemben emelem ki önnön nagyszerűségemet.
De! Ha nem húzok le senkit, ha nem valaki ellenében fényezem magam, akkor valójában kinek ártok azzal, ha képes vagyok értékelni a saját teljesítményemet? Miért lennék jobb ember attól, hogy szabadkozom, és lehúzom saját magamat?
Lehet, hogy én vagyok hülye ehhez a világhoz, de igazán nem értem. Aki érti, legyen kedves, magyarázza el, csak ne azzal kezdje, ha kérhetem, hogy én nem értek ehhez, de…
***
Szia Virág,
én értek ehhez ;), mert régóta foglalkoztat az emberi psziché működése, és igen jók a csápjaim. Mindig igyekszem megérteni, hogy az illető adott helyzetben miért úgy viselkedik, ahogy, mit miért tesz… Izgalmas!
Szerinted hány olvasó gondolja most, hogy ez a nő túl sokat képzel magáról…? És tudod mit, joggal gondolják. Nem azért, mert ennek valós alapja van (nem képzelek magamról túl sokat), hanem azért, mert tényleg nem tudunk az erényeinkről, erősségeinkről egyenesen és nyíltan beszélni. Szentül hisszük, hogy nem szabad így megnyilvánulni, így azzal sem tudunk mit kezdeni, ha valaki egészséges önértékeléssel bír, és ennek hangot is ad.
Fontos kitétel az egészséges – az öndicséret ritkán egészséges.
Általában a két véglettel találkozunk: valaki túlértékeli önmagát, vagy ellenkezőleg, alulértékeli önmagát másokhoz képest. Emögött többnyire pszichés zavar áll, torz énképpel, és sok esetben az illető környezete is szenved tőle. Mert ilyen működésben, kontextusban az öndicséret valóban büdös, sőt, bántó és irritáló, az álszerénység pedig bénító, zavart keltő.
Belénk kódolták és magunk is ezt örökítjük tovább, hogy önmagunkra nem lehetünk mások előtt büszkék, ha megdicsérnek, szabadkozunk. Figyeld meg, hogy ehhez képest a szülők mennyire büszkék tudnak lenni nyíltan és nyilvánosan a gyerekeikre! Nagy adag kivetítés van ebben, hisz az ő sikereikben, teljesítményükben valami módon ők is benne vannak.
Képzeld el az alábbi jelenetet: az Oscar-díj átadóján a legjobb filmszínésznek járó díjat így köszöni meg a díjazott: én vagyok a világ legjobb színésze, régóta tudtam. És nem tréfás kedvében mondaná, hanem meggyőződésből. Sokan csalódnának benne, azt hiszem, hiába szorongatná a kezében a tárgyi bizonyítékot: az Oscart. Álságosan működünk. Fújolunk az öndicséretre, miközben ki vagyunk éhezve az elismerésre. Ha megkapjuk, szabadkozunk.
Ezért is csodálatosak a gyerekek, ha dicséretet kapnak, nem keresnek kibúvókat, egyszerűen csak örülnek az elismerésnek.
Ölel szerzőtársad, M.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
