Családi kör. Bünti van
A szüleim úgy döntöttek, hogy majd jól felköszöntik a fiamat a tizedik születésnapján.
Csaknem fél éve nem is látták a gyereket, azután, hogy apámat megkértük, hozza el unokáját az iskolából. A tanév utolsó hetében jártunk, amikor a gyerekek már inkább kint játszanak az udvaron, és a játék hevében nem feltétlenül hallják meg, amikor a nevükön szólítja őket valaki. Apám úgy döntött, hogy nem fizet parkolási díjat az iskola előtt. Meg is büntették; a fiamat okolta és megkérte, hogy a zsebpénzéből fizesse ki a bírságot. Szóval mi azóta nemigen beszéltünk, mert nem volt miről. Nem volt miért találkozni, nem volt miért jópofizni.
Aztán apám bekerült a kórházba, az intenzív osztályra úgy november környékén. A saját butasága miatt, mert inkább otthon fetrengett a fájdalomtól, minthogy kórházba menne. A mentőt is elzavarta, amikor anyám titokban segítséget kért és a mentő két óra múlva meg is érkezett. Szóval apám bekerült az intenzívre. Bementem megnézni, mert mi van, ha nem látom többet, remélem, hogy jókat beszélgetünk.
Elmaradt a nagy összeborulás, pedig reménykedtem. Halkan meg is jegyeztem: mi lenne, ha egyszer az életben megpróbálna bocsánatot kérni. Jelen esetben az unokájától, akit annyira megalázott nyáron, hogy azóta is retteg tőle.
Apám csak hümmögött, és azt mondta, hogy jó-jó. Majd eltelt újabb két hónap anélkül, hogy jelentkezett volna.
A szüleim a fiam születésnapját ütemezték be egy újabb látogatásra. Apám korábban említette, hogy majd akkor elrendezi a történteket. Nem gondoltam, hogy ez most tényleg így lesz, és inkább vár két hónapot, minthogy azonnal felemelné a telefont. De várt. Kivárt.
Megjöttek azon a vasárnapon, amikor ők kitalálták, hogy a fiamat fel kell köszönteni. (Bár nyugdíjasok, jöhettek volna azon a napon, amikor a gyermek valójában megszületett, de ez sem számít…) Tehát megjöttek.
Amikor átlépik a küszöbünket, nálunk nem az van, hogy gyorsan kirohanunk, a karjaikba borulunk, puszi-puszi, de jó látni titeket… Nálunk hasgörcs van ilyenkor és tágra nyílt pupillák. Lesben állunk, figyeljük, kit kell védeni a beszólásoktól, a szurkálódásoktól, amiket ilyenkor rendre megkapunk.
Apám bejött, odaadta a gyereknek a pénzt, amit anno elkért tőle a parkolási bírság miatt, és még adott egy ezrest is mint kamatot arra a fél évre, amíg szépen sunnyogva eltűnt. A bocsánat szó természetesen nem hagyta el a száját, csak megjegyezte a gyereknek, hogy akkor most már rendben vannak.
Persze a gyermek nem tiltakozott. Miért is tette volna? Hiszen a gyermek soha nem fogja elfelejteni azt a megaláztatást, amit akkor átélt.
A gyerek csak hümmögött, és minél hamarabb próbált kislisszolni a szobából az apjához. Jól tette, mert ami ezután következett, azt a mai napig nem hiszem el.
Ültek a szüleim a kanapén, miközben édesanyám éppen szúrós megjegyzéseket tett a másik gyermekemre, aki azon a héten nem volt iskolában betegség miatt. Édesanyám máris tette az epés megjegyzéseket, hogy biztosan dolgozatokat írtak és azért nem ment be, nem tűnik egy csöppet sem betegnek a gyerek.
A lányom és én csak álltunk. Nem szóltunk, mert tudjuk, hogy szólni ilyenkor nem érdemes. Aztán apám is kérdezett valamit. Aztán anyám a szavába vágott. Aztán ismét apám próbált valamit kérdezni, amikor az anyám megint kontrázott. Erre az apám a hangját felemelve azt mondta az anyámnak: „a pofádat befogod végre, és hagysz szóhoz jutni?!”
Dermedt csend lett a szobában. A gyermekemmel sandán egymásra néztünk, és csak bámultunk fél szemmel a kanapé felé, hogy akkor ez most mi volt. Nem akartunk mi rendet tenni közöttük, nem is tudtunk volna.
Itt valami mélyen van elrontva, valami a gyerekkorban lehetett mind a kettőjüknél. Valami hatalmas trauma, valami feldolgozatlan, megoldatlan szörnyű valami. Nemcsak az egyiknél, hanem mindkettőnél. Mondhatnám, hogy megérdemlik egymást, mondhatnám, hogy egy férfi nem beszél így a feleségével, még akkor sem, ha ketten vannak, nemhogy a gyereke előtt, mondhatnám, hogy anyám nem tehet ilyen megjegyzéseket a gyermekemre, a saját unokájára.
Mondhatnék bármit, de úgy sem értenék, meg sem hallanák.
Kevés vagyok bármiféle változás kicsikarására.
– BTB –
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.