„Élni akarok!” Ami a saját bőrünkön túl van, az nem érdekel?

Nemrégiben újra alkalom adódott, hogy az internet népe egymás torkának ugorjon. Igen, ez a cikk is Ürge-Vorsatz Diána történetét hivatkozza, mégsem róla szól. Hanem rólad és rólam, és mindannyiunkról. Ami történt, általános emberi jellemző, mindenki „így” működik, kivéve, ha tudatosan, kemény munkával meghaladja emberi „alapprogramját”.

Mi is történt? A hölgy – nem mellékesen, nemzetközileg elismert klímakutató – coming outja fordítva sült el egy nagy tömeg szemében. Egy másik nagy tömeg szemében pedig üdvözlendőnek kellene értékelni. Hogy jó vagy rossz, áldani vagy átkozni kell, ezt senki nem kérdezi, mindenkinek van ítélete, önerőből. Ez azonban az égvilágon semmit sem számít! Az számít, hogy mit tanulunk a történetből.

Az egész belső konfliktus, ami felkavar, és ami miatt mindenkinek heves érzelmekkel fűszerezett véleménye keletkezik, emberi „alapprogramunkból” ered. Az ember – mint „állat” – alapprogramja az önfenntartás és a fajfenntartás. ÉN (!) élni akarok, és ÉN (!) szaporodni akarok, majd persze azt akarom, hogy a porontyom is éljen. A lehető legjobban, természetesen. Ennyi. Van persze némi közösségi érzés, „társaslénység”, de mélyen belül ez is csak érdekkapcsolat: támogatom a közösséget, de csak azért és olyan mértékben, hogy segítse a személyes fennmaradásomat, boldogulásomat, az alapprogramom beteljesítését. Ennyi az „emberállat” alapprogramja.

Sokszor tapasztalhatjuk, hogy az ember (mint olyan), nem igazán érzi át a problémát, amíg azt a legsajátabb bőrén nem érzi. A mai napig „ősemberek” vagyunk abban az értelemben, hogy például a testi épség fenyegetettségében sok mindenbe belemegyünk, amibe érvekkel és egyéb fenyegetéssel nem mennénk. Nagy emberek véleménye változik meg, ha egy sötét sikátorban jól megverik őket.

Sok mindentől csak az tart vissza, hogy az életünket, testi épségünket, szabad mozgásunkat fenyegetik. Azaz nem azért nem teszünk meg valamit, mert belülről fakad, hogy „én ilyet nem teszek”, hanem azért, mert ezen az elemi, zsigeri szinten fenyegetnek. Féltjük a bőrünket, fut az alapprogram: „élni akarok!”. S ami a saját bőrünkön túl van, az nem érdekel.

Ezért könnyű olyan – privilegizált – pozícióból osztani az észt, ahol minket, konkrétan téged és engem nem érint meg a probléma. Ez megfigyelhető minden „kényes” kérdésnél. Könnyű vállat vonni, netán ész nélkül az egyik oldalra állni, ha álláspontunk következményeit nem tapasztaljuk a saját bőrünkön. Könnyű a saját biztonságos, meleg, védett otthonunkból állást foglalni úgy, hogy nem mi éhezünk, fázunk, nem nekünk kell mások „eltérő kultúrája” miatt szerves hulladékkupacokon és villanó bicskák fenyegetésén átgázolva hazajutnunk, nem bennünket fosztanak meg alapjogainktól és nem a mi (és porontyaink) konkrét életben maradását veszélyeztetik.

Ilyenek vagyunk, ha „csak” az alapprogramunk szerint működünk.

Spirituális körökben előszeretettel hangoztatják, hogy valójában Egység van, minden és mindenki EGY. Ezen az úton el lehet indulni, és fel tudjuk fedezni a saját bőrünkön túli világot. Nem elméletben, saját kis világunk védett kuckójába bezárkózva, hanem úgy igazán. Felismerni, hogy – bár engem személy szerint nem érint – van egy probléma.

Nekem történetesen nem fáj, de másnak igen! És akkor az úgy nem jó! Ha másnak fáj, akkor az Egység sérül! Sokan, egyre többen vannak, akik ily módon meghaladják önmagukat, nem csak a saját bőrüket védik. Ki képes erre?

Először is az, aki egy bizonyos szempontból privilegizált helyzetben van, azaz őt személyesen nem érinti a probléma. Például a kiváltságos nemhez tartozik, mégis fellép a másik nemet sújtó igazságtalanság ellen. Vagy etnikailag a kiváltságos csoportba tartozik, mégis ellenzi, hogy csupán bőrszín miatt diszkrimináljanak valakit. Vagy anyagilag tartozik a „nekem nincs gondom” csoportba, mégsem megy el szó nélkül mások nyomora mellett.

De lehet ez bármiféle nemérintettség: nincs gyerekem, de azért még nem oké, ami a születés, oktatás, gyermekvédelem területén történik; nem erőszakoltak meg, de azért még nem oké, hogy az áldozatnak kell szégyellnie magát és „vicces” büntetéssel meg lehet úszni egy ilyen bűnt; engem semmiféle negatív élmény nem ért az egészségügyben, de azért még nem oké, hogy emberhez méltatlan állapotok uralkodnak ott.

Ki képes erre? Mint az utóbbi példák mutatják, nem kivételes képességű erkölcsi zsenik, nem megvilágosodott guruk csupán. Bármelyikünk.

Egy ilyen történet tehát feldobja a kérdést, érdemes tükör előtt feltenni: és én? Számomra van világ a saját bőrömön túl?
Ahhoz, hogy jobbá tehessük, fel kell ismerni, hogy van. El kell ismerni, hogy van. És ki kell nyilvánítani, hogy van közünk hozzá. Ezek után jöhet az első lépés, hogy változtassunk rajta.

Major Virág

Külsős munkatárs

Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.