„És az emberek otthon maradtak. (…) És az emberek meggyógyultak.” Világjárvány által ihletett, igézően gyönyörű vers
Sodró lendülettel terjed egy vers a világhálón. A szerzője Kitty O’Meara, aki ezzel a prózai írással minden bizonnyal új műfajt nyit az irodalomban: a vírusversek vagy járványköltészet periódusát. A szöveg tarol a közösségi médiákon és nagyon sok embert megérint és inspirál, a lélek legmélyebb redőibe hatolva a szellem legmagasabb régióiba szárnyal. A címe az első sor drámai felütése egyben: „És az emberek otthon maradtak”
Megküzdési stratégiák után kapkodunk. Mindenki a maga módján próbálja feldolgozni ezt az embert próbáló időszakot. A pandémiától való rettegést, az izoláció és a karantén sokkját, a személyes szabadság megfosztásából fakadó szenvedést mindenki más megküzdési módszerrel – ha úgy tetszik, túlélési stratégiával oldja fel. A legtöbb ember gondolatai, megnyilvánulásai és tettei átbukdácsolnak a pszichológusok és gyászszakértők által felvázolt öt természetes fázison: a tagadáson, haragon, alkudozáson, depresszión és elfogadáson.
Szerencsés esetben már az utolsó stációnál toporgunk, és sikerült konkrét, személyre szabott megküzdési mechanizmust kialakítanunk az óriási áldozatként megélt önkéntes szeparáció idejére. Elcsitulunk és befelé fordulunk, vagy éppen felvillanyozódva nyitunk a virtuális világ és online aktivitás felé. Fennmaradó szellemi kapacitásunkat vitorlába vetve valami új tanulásába kezdünk, vagy éppen csak behozzuk a több tucatnyi olvasnivalóból a lemaradást. Sétálunk, kocogunk vagy futunk, amíg nem emel gátat elénk a kijárási tilalom. Élesztő hiányában megtanulunk újra kovászt készíteni, és letűnt korok ősasszonyainak zsigeri örömével sütünk kenyeret a családnak. Ha igazi mázlisták vagyunk, ebben a globális kaotikus krízisben megadatik nekünk a belső békesség, a lenyugvás és meditáció áldása. Küzdünk és kitartunk, vagy vegetálunk és napról napra a túlélésre játszunk – mindegy is. A lényeg az, hogy
nem szabad a bizonytalan jövő homályában veszni hagyni azokat az időket, amikor MÁR TÚL LESZÜNK MINDEZEN.
Ez az a mentális mankó, ez az a továbblendítő fókuszpont és létbentartó hit, ami segítségünkre lehet abban, hogy komolyabb lelki, érzelmi és fiziológiai sérülés nélkül megússzuk ezt a drámai félapokalipszist.
De ki az a Kitty O’Meara?
Ezért üt akkora nagyot ez a koronavírus világjárvány által ihletett, igézően gyönyörű vers, ami olyan, mint egy önsegítő mantra és pozitív kinyilatkoztatás. A szerző, Kitty O’Meara egy ír származású amerikai tanár, akit a COVID-19 járványról szóló vírusverse napok alatt világhírűvé tett. A nyugdíjas tanár a wisconzin-i Madisonban él. Saját szorongásait próbálta feloldani azzal, hogy megfogalmazott egy prózai szöveget, amit azután feltett a Facebook oldalára, hogy másoknak is segítsen vele. A vers szárnyal, sokan imádják és kapaszkodót találnak benne, mert valóban mentális immunerősítőként hat.
„És az emberek otthon maradtak.
És könyveket olvastak, majd hallgattak és pihentek. Majd mozogtak kicsit és alkotni kezdtek, és különböző játékokat játszottak egymással. És a létezés új módjaira leltek – és még mindig léteztek. És mélyebbre néztek, és hallgattak.
Volt, aki meditált, mások imádkoztak és akadt, aki táncolt. Néhányan találkoztak a démonjaikkal. És akkor az emberek elkezdtek másképpen gondolkodni. És az emberek meggyógyultak.
És a gondatlan életvitel, a veszélyesen, ostobán és szívtelenül élő emberek hiányában a Föld is meggyógyult.
És amikor a veszély elmúlt, az emberek újra élvezték egymás társaságát, de elgyászolták veszteségeiket. És új döntéseket hoztak és új álmokat álmodtak. És új életmódot kerestek ahhoz, hogy teljes értékű életet éljenek a Földön, gyógyítva ezzel a bolygót magát. És ezzel felépültek az emberek maguk is.”
Kegyelem a káoszban
Az elmúlt években a palliatív ellátásban munkálkodó O’Meara az Irish Central magazinnak úgy nyilatkozott, hogy különösen aggódik a barátai miatt, akik az egészségügyi szakmában dolgoznak és a vírus elleni küzdelem élvonalában állnak helyt. „Nagyon szomorú vagyok, hogy semmit nem tehetek. Nem tudtam segíteni a barátaimon, csak aggódni tudtam értük. Aztán csak leültem és írni kezdtem. Ahogy elnéztem a Kína és Európa feletti járványtérképet, az jutott eszembe, hogy minden szenvedésben kell, hogy legyen valami kis áldás is. Azt reméltem, hogy a szenvedélyes szeretetem a Föld iránt talán valami ilyesmi lehet.” Így született a vers. A töretlen és hihetetlen népszerűség ellenére Kitty O’Meara nem akar költészettel foglalkozni, és főként nem tartja magát mentális szakértőnek a globális válság kezelésében. Annyit mondott még magáról, hogy ő csak egy egyszerű ember, aki így próbál némi kegyelmet találni a zuhanásban.
Írta: Marity Mira
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.