Gáspár Sára: Balkániak

Azt hiszem, túl sokat gondolok a főbérlőmre. Az olajfoltra posztert rakok. Talán fel fog neki tűnni, mert ha nem lenne ott a folt, senkinek nem jutna eszébe ide tenni. Kell nektek mindent kirántani, mondja Adi, a bosnyák lakótársam. De nem csak akkor jut eszembe, amikor valami baj van. Hirtelen tör rám a gondolata, például lefekvéskor, megborzongok, hogy ebben az ágyban ő aludt régen, hogy az edénykészletében biztos nem zacskós levest főzött, és hogy az üvegvitrint sem ruhásszekrénynek használta. Vagy eltűnődöm, mit csinálhat éppen. Úgy képzelem, mindig a bankban van, ügyeket intéz, takarékszámlát nyit, vagy lakásbiztosításról érdeklődik. Szabadidejében gyógyfürdőbe jár.

Érezzétek magatokat jól itt, de ne felejtsétek, hogy ez nem a saját otthonotok, ezzel a mondattal búcsúzott, amikor átadta a kulcsokat. Csörög a telefon, a havi látogatás ma elmarad, vitamininjekció-kúrára mennek a férjével, majd holnap jönnek ellenőrizni. Addig úgyis újra összemocskoljuk, és takaríthatunk újra. Másnap, amikor jön, a földet fogom nézni, ahogy a poszterről kérdez. Zenekar? Talán ezt fogja kérdezni. Ugye a küszöböt is át szoktátok súrolni? – így lép majd tovább a bólintásomon.

A harmadik egyetemi szakomat kezdem. Két félév pszichó, egy tanári, most pedig közgáz. Ez sem tetszik, de mindegy, itt legalább nem érzem magam rosszul, amiért nem akartam gyerekkorom óta közgazdász lenni, mert senki más sem. A lakótársam Szarajevóból jött ide tanulni, azt kérdezem, miért pont ide, amikor leszállunk a 99-es buszról a Jánospápán. Mindenki ezt kérdezi tőle, mondja, mintha elképzelhetetlen lenne, hogy valaki saját akaratából költözik ebbe az országba. Szilvesztereste van, a karanténra fogjuk, hogy nem szervezünk bulit, ő olvas, én a TikTokot pörgetem. Kertészt adtam neki karácsonyra, ez volt az egyetlen, ami megvolt angolul az antikban, tetszik neki. Szerintem mi, balkániak azért vagyunk ilyen magányosak, mert jók a könyveink – tűnődik el hangosan, amikor befejezi. A magyarok nem… magányosak, fejezem be végül a válaszomat.

A nyolcfős asztaltársaságból senki nem ad jattot. Érzem, hogy elszúrtam. Túl kedves voltam, megérezték, hogy mire megy ki a játék. Amikor felvettek, ezzel indokolták az alacsony bért, hogy majd úgyis bőven rakhatok zsebre. Mindegy. Belegondolok, hogy anyáméknak ilyenkorra már kertes házuk volt, én már úton voltam. Ugyanott dolgoznak most is, mint akkor. Bár ők is utálják. Hogy bírják negyven éve, amibe én már a harmadik héten belefásultam? Anyám azt mondja, hagyjam a szivárványos önmegvalósítós maszlagot, a munka az mindig csak munka lesz. Nem tehetek róla, hogy az amerikai tinisorozatoknak abban a hazugságában nőttem fel, hogy az lehetek, ami csak akarok. Amikor nincs vendég, kinézem az étlapon, hogy melyik a legdrágább étel, és azt kérem a szakácsunktól vacsorára, napi egyszer ingyen ehetek. Egyszer azt akarom érezni, hogy végre jól jártam, hogy én loptam meg valakit, és nem ők engem, de az étel felét ott hagyom, egyáltalán nem ízlik. Budapest albérlőkből és főbérlőkből áll, munkáltatókból és munkavállalókból – ezt írom fel a jegyzeteim közé, talán megosztom majd egy baráti sörözésen a többiekkel, amikor mindenki elcsöndesedik.

072, 072, fél percig szólongatják a sorszámomat, mire rájövök, hogy én leszek az. Az ügyintéző rám se néz, de nem haragszom, nekem is nehéz kedvesnek lennem a vendégekkel. Vissza szeretnék váltani feltöltőkártyá-ra. Sóhajt. 2021-ben már egyáltalán nem divat a kártya, mindenkinek előfizetése van. Sokkal elegánsabb, mint egyenleghiányra hivatkozva letenni a telefont a beszélgetés közepén. Köszönöm, én ezt szeretném. Csomagban sokkal jobban megéri, 100 perc telefonhívás, 50 sms, 4 GB mobilinternet, erről a kényelemről akar lemondani? Ez a lényeg, idejét nem tudom, mikor telefonáltam volna vagy küldtem volna sms-t. Az ügyintéző elsírja magát. Nem tudná ezt másik pultnál megtenni? – súgja oda. Minden jutalékom nullázódna mára. Nincs kedvem még egy sorszámot húzni, hagyom inkább az egészet. Hazafelé felhívom anyámat, hogy legalább megérje az előfizetés. Megijed a hívásomtól, azt hiszi, baj van.

Adi mindennap kimegy a tüntetésre, sárga maszkot visel. Én nem megyek egyik este sem. Az ötödik nap megkérdezi, hogy a kormány pártján állok-e. Eleinte szabadkozom, ma dolgozom, holnap szemináriumom lesz. Egy idő után kezd eltávolodni tőlem. Bekopogok hozzá: kábé hét éve volt az utolsó tüntetés, aminek eredménye volt. Sokszor megéltem már, hogy teli torokból ordibáltam egy ügyért, és már hangom se volt, amikor jött a retorzió. Rossz érzés, ja, ennyit teszek még hozzá, hogy érezze a döntésem emocionális töltetét. A Diákváros-tüntetésre már táblák nélkül megy, a homofób törvényesen pedig egyáltalán nem jelenik meg. Amikor beszélgetünk róla, arról magyaráz, hogy a magyar nyelv valójában tök demokratikus, mert nembináris személyes névmásokat használunk. Ezen legalább nevetünk.

Mégis mi lenne a „motivációm”? Mindig is motivált voltam abban, hogy három hétig csak azért dolgozzak, hogy ki tudjam fizetni az albérletemet, a hónap utolsó hetén jöhessen a kajára való, minden másra pedig anyáméktól kérjek. Már a harmadik körben vagyunk, egyszer kamuztam már a motivációs levélben, a próbafeladatokat Adi csinálta nekem, ő jobban tud angolul, most pedig arról kéne improvizálnom valamit, hogy miért pont ehhez a céghez jelentkeztem. Mi az, hogy pont ehhez? Hatvan másikhoz jelentkeztem, háromtól kaptam választ, és a hatvan közül egynek a létezéséről tudtam korábban, de arról is csak azért, mert egy kicseszett multinacionális cég, aminek a használhatatlan internetszolgáltatását kénytelen vagyok igénybe venni, más ezen a címen nem elérhető. Azt hiszik, úgy keltem fel egy reggel, hogy a Kovács és Fia Kft. adminisztrációs munkatársa szeretnék lenni? („Mindig is érzékeny voltam a részletekre, szeretem aprólékosan és precízen végezni a munkámat”, felelem végül.) „Reméljük, lesz még szerencsénk egymáshoz” – ezt mondják, majd másnap érkezik az e-mail, hogy ezúttal egy másik jelöltet választottak. Örülnek, hogy megismerhettek.

Tizenöt órákat alszom naponta, amióta bezárt a munkahelyem. Adi azt mondja, nem tudja eldönteni, hogy én a világ legnyugodtabb vagy legdühösebb embere vagyok-e. Én sem. Már beletörődtem a kiváltó okokba, de az indulatok megmaradtak bennem. Szóval ja. Bércsökkentést kérünk a főbérlőtől, úgy hallottuk, a jelenlegi helyzetben sokan megértőek. Nem akarok olyasmi miatt rosszul járni, amiről nem tehetek, sajnálom. Egy próbát megért. Addig viccelődünk azon, hogy sebaj, majd regisztrálunk Onlyfansre, hogy egy idő után megszűnik viccnek lenni. Körbenézünk az oldalon, csomóan le sem vetkőznek. Easy money, mondja Adi. A papagájomat regisztráljuk be, hátha néhány embernek rossz a humorérzéke és küldenek valami kis aprót. Letilt minket az oldal, miután személyi számot nem adunk meg. Pedig te egy valódi kurva vagy, mondom a madárnak. Igaz is, miatta fizettünk háromhavi kauciót, pedig ki sem mer jönni a kalitkából. Tényleg. Próbáltuk, de ha egész nap tárva-nyitva hagyjuk az ajtaját, akkor sem mozdul.

Aki nincs velünk, az ellenünk van – így nőtt fel a nagyi. Aki nincs ellenünk, velünk van – így az anyám. Nincs olyan, hogy velünk – én meg így. Csak magadra számíthatsz, ez a mi szüleink nagy tanácsa. Az idegenekben bízni nem szabad, de az ismerősökben sem. Az internetben végképp. Minden, amit csak tudni lehet rólad, megvan nekik. Valahol az összes adat ki van gyűjtve mindenkiről, egyesével, és készek arra, hogy bárkinek eladják. Érted? Bárkinek. Az összes félelmeddel, bizonytalanságoddal, fétiseddel tisztában vannak. Kiárusítanak. Nem tudsz mit csinálni, az inkognitóablak is egy büdös kamu. Nagyon max annyit, hogyha bárhol vagy, tiltsd le a helyadataidat, és kapcsold ki a mobilinterneted. Különben tudni fogják, mit vettél, mennyit költöttél, kivel és miről beszéltél a boltban. Bocsáss meg, de zárnánk, ezt válaszolom.

Hobbiból talált identitásokat veszek magamra. Facebook-csoportokba lépek be, ahova egyáltalán nem tartozom. II. kerületben élők csoportja, 40 felett az élet, Bakker, lefogyok!, Labrador-gazdik, Igazi vasutasok, Fidesz ⅔ 2022!, rajongói csoportok, ahol nem ismerem a személyt, akiért rajongunk. Ha kapcsolódni akarok, kommentelek, például: „Egyem meg! Melyik tenyészet-ből való?” Az érdeklődés csak látszat. Mindenki vetélytárs. Ha nem trollkodnék, azért kérdezném, hogy legközelebb, ha új kiskutyák születnek ott, én lehessek az, aki először lecsap a legszebb kutyára. Mindig van, aki bebizonyítja, hogy ő vegánabb, környezetbarátabb, fideszesebb, vallásosabb. Ha valaki azt hiszi, hogy ő az, odamegyek, és én leszek az. Szeretek nyerni olyan versenyekben, ahol jogtalanul indultam el.

Még nagyjából negyedóránk lehet, amíg a szomszéd eléri a tűréshatárt, és kiszól nekünk, hogy legyünk szívesek ne a gangon beszélgetni, a füstszaggal meg csináljunk valamit, mert pont a fürdőszobájukba megy. Addig arról beszélünk, hogy mi a baj velünk, mert valami biztosan. Adi szerint az, hogy nem tudunk a jelenben lenni, folyton a jövőn aggódunk, de hát minek aggódni nem létező dolgokon, viccelem el a témát, mielőtt túl mélyre mennénk. Hát mindegy, valahogy megoldjuk, erre jutunk, híresek leszünk, ha nem, akkor lábfotókat adunk el fétises barmoknak, ha nem elég szép ahhoz a lábunk, akkor plazmát adunk heti háromszor, igaz, hogy csak heti egyszer lehet, de három helyen is alá tudjuk írni a nyilatkozatot, miszerint más cégnek nem adunk párhuzamosan. Kiszól a szomszéd, hogy legyünk halkabbak. Miután becsukja az ajtót, mi még pár percig némán ülünk egymás mellett, amíg el nem fogy a cigink. A balkániak nem nyomják el csak úgy a felénél (mi sem), majd visszamegyünk a szobáinkba, és magunkra maradunk.

A novella A világot szétszerelni – Nem lehetséges történetek c. kötetben jelent meg, az Athenaeum Kiadó engedélyével adtuk közre.

A szerzőről: Gáspár Sára 1999-ben született Szegeden. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem designkultúra szakán végzett, jelenleg az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar szakos hallgatója. Prózaírással foglalkozik.

Fülszöveg

A világot szétszerelni nem lehetséges.

Valóban?

2020 a bezártság éve volt. A világjárvány kriptahangulatában minden politikai botrány másnapjára jutott egy természeti katasztrófa. Bezárt ajtóink mögött és villódzó képernyőinket nézve akaratunk ellenére is részünkké vált a jelen pillanat törékenysége.

Azt mondják, a változás két világrend – az elporladó régi és a kialakuló új – összeütközésekor érkezik meg.Vajon adódhat-e jobb alkalom, hogy pályakezdő fiatal írókhoz forduljunk, és összegyűjtsük az elmúlt időszakról született irodalmi alkotásaikat?

Kötetünk huszonöt szerző verseit, novelláit és regényrészleteit közli. A szerzők egyszerre hatolnak a dolgok mélyére, és fogadják be a nagy kép egészét. Kik ők? Régészek, kutatók, tanárjelöltek és frissen érettségizettek, örök álmodozók és örök pragmatikusok. Dühösek és rezignáltak, okosak és érzékenyek.

Nyitókép: a könyvborító szerkesztett változata, Soós Nóra Egyenes labirintus c. festményének felhasználásával

Szépítők Magazin

2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.