Interjúnak tűnik, pedig csak kiugrottam egy rövid időre a komfortzónámból. Nyílt válaszok Limpár Imre pszichológus feltáró kérdéseire

Az alábbi, vastag betűkkel szedett kérdéssort Lélekhajó rovatunk egyik állandó szerzője, Limpár Imre tréner, tanácsadó szakpszichológus állította össze, eredetileg az Olvasók számára, segítségként önreflexióhoz.

Mesterházy Mónika vagyok, az eletszepitok.hu alapító-főszerkesztője. Arra vállalkoztam – Imre tudta nélkül -, hogy a kérdéseire nyíltan, itt a weboldalon válaszolok. Hogy közelebb jutottam-e önmagamhoz, az egyelőre talány, de hogy tágítottam a saját határaimat, az biztos. Ahogy manapság mondani szokás: elhagytam a komfortzónámat. Működésemet ismerve holnap emiatt egy kicsit haragudni fogok magamra…

Hogy vagy a hittel? Mennyire hiszel a világban, környezetedben, önmagadban?

A hit tartást ad, erőt a mindennapokhoz, a negatív hatások közömbösítéséhez. Ezeknek a hatásoknak mindenki ki van téve, megúszhatatlanok; a hit számomra egyfajta belső nyugalom, állandóság. Jó birtokolni. Nem azonosítom az Istenhittel, de kiterjeszthető – ha hiszel valamiben, az erőtényező, erősít. A legkézenfekvőbb, ha az ember önmagában hisz, ugyanakkor ez a legnehezebb is, hisz annyi minden tud bennünket gyengíteni. Rengeteg gyengítő külső hatásnak vagyunk kitéve mindannyian.

Ha kimozdítható is vagy a „középpontodból” egy-egy nehezebb vagy igazán megpróbáló élethelyzet, emberi játszmák, vagy aprócseprő napi bosszúságok által, a hit segít a negatív érzéseket (gyorsabban) semlegesíteni, segít továbbmenni. Hiszek abban, hogy meg tudom teremteni a magam harmóniáját, és képes is vagyok ezen „dolgozni”. Szűrök. Nem lehet mindent kiiktatni, de irányíthatod és felelős is vagy azért, hogy mit engedsz be az életedbe. Reálisan látom a világot a maga csodáival és sokasodó problémáival. A világ a mi tükörképünk – mi alakítjuk.

Kitartási értelemben mit láthatunk általában rajtad? Ha tükörbe nézel, akkor egy kitartó személyt látsz?

A végsőkig képes vagyok kitartani, ha hiszek valamiben. Akik régebb óta ismernek, szerintem ugyanezt gondolják. Hogy mennyire kitartó valaki vagy hogy milyen ember, arról mindig csak egy szűkebb környezet tud érdemben, reálisan nyilatkozni. Kellő ismeret nélkül csak felszínes és csalóka ítéletet alkothatunk másokról – és ez sajnos jellemző is ránk. Vigyáznunk kellene az ítéleteinkkel, mert valójában rólunk árulkodnak.

Számodra mi a legnagyobb esszenciája saját életpályád építésének, saját előrejutásodnak, hangsúlyosan nem csak karrier értelemben?

Ritkán beszélek az életemről, részben önvédelemből; ezzel a csomaggal nem egyszerű csak úgy kiállni, ráadásul nem is érzem szükségét annak, hogy erről beszéljek. Ez változhat, és érzéseim szerint változni is fog – jó ideje foglalkoztat a prózaírás, bőven van, miből merítenem, de még nincs itt az ideje. Mégis, ha az eddigi életpályámat nézem, meghatározóak a sorsnehézségek, az, ahogy ezekből ösztönösen építkeztem. Édesanyámat kétéves koromban elvesztettem, nővérem kisgyerekként meghalt, apám nagyrészt ezek hatására teljesen szétcsúszott, a szűkebb családból 20 éves koromra minden számomra meghatározó, óvó, szeretett személy eltávozott. A veszteségek hatására komolyan sérült a biztonságérzetem, nem volt jövőképem, folyamatosan csúszkált a talaj alattam. Sokáig sóvárogva néztem a „teljes” családokat, sajgott bennem, hogy nincs hova hazamennem; gyötört a hiányérzet, próbáltam megfejteni, mi a dolgom ezzel. Nem jutottam dűlőre; nem akartam elfogadni azt a magyarázatot, hogy ez valamiféle karmikus büntetés…

Egy-egy megpróbáló sorshelyzetet már feldolgoztam írás formájában, ezek közé tartozik nagyanyám története, itt olvasható:

Aztán egyszer csak – tartós fájdalomnyomás hatására – bekeményítettem. Kialakult bennem a túlélő attitűd, a „csakazértis” vezérelv. Nagyjából a húszas éveim végére nehezen formálható küzdővé váltam, addig egyáltalán nem voltam az, gyönyörűen lehetett manipulálni. Egyszerre vagyok férfiasan kemény és nőiesen lágy; ahogy telnek az évek, lágyulok, az anyaság e vonatkozásban sokat formált rajtam.

És az akarat? Van elég ambíció, eltökéltség, elszántság benned?

Húsz évet töltöttem a média világában újságíróként, szerkesztőként – „véletlenül” alakult így, eredetileg a segítő hivatás érdekelt. Nyilván magamat (is) akartam gyógyítani…így szokott ez lenni. Felvettek egy napilaphoz főiskolásként; beszippantott, izgalmas volt, változatos; beleadtam magam ezerrel. Nem volt két egyforma munkanapom. Megszoktam a pörgést és úgy maradtam… Szeretem és igénylem a változatosságot a munkámban; csak akkor tudok kitartó lenni, ha az adott feladat inspirál, ha látom benne a fejlődési lehetőséget; ha ezek adottak, nagy hőfokon égek, de erre most már figyelnem kell… Ez volt az utóbbi éveim egyik nagy felismerése. Nem tekinthetem normának, elvárhatónak, hogy mások is ilyen ritmusban „pörögjenek” – csapatban például ellenszenvet, frusztrációt szülhet. Nagy fordulat az életemben, hogy visszataláltam az eredeti szakmámhoz, hivatásomhoz, gyermekekkel foglalkozom, és minden nehézsége ellenére nagyon élvezem!

Képes vagy egy egészséges énfókuszra, hogy megvizsgáld eddigi életutad alakulását?

Erős bennem a megfelelési kényszer, aminek az életutamat nézve megvan a lélektani eredője. Nagy elvárásokat támasztok magammal szemben – pechemre másokkal szemben is -, és hajlamos vagyok az önostorozásra. Ritkán állok meg eredményeket összegezni és magamat vállon veregetni. Nem vagyok keserű vagy elégedetlen, „csak” mindig jót akarok csinálni, jól. Nehezen viselem az üresjáratokat, zavar, ha nem vagyok produktív.

Adsz-e magadnak énidőt? Néha pihenési, néha önfejlesztési értelemben. Melyik idő a tiéd, ami csak neked van? Amikor igazán saját magad lehetsz, és hol töltheted ezt egyébként? Milyen térben valósulhat meg leginkább a testi-lelki elemeid feltöltődése?

Énidő? Lehetne több is…időgazdálkodásban van hova fejlődnöm. Hajlamos vagyok család-munka vonalon elúszni, jellemző, hogy betervezem, majd lemondom a programokat. Énidőnek számítom, amikor teljes csend vesz körül. Nagyon igénylem a napi 2-3 óra csendet, ez általában késő este meg is adatik, amikor már mindenki alszik. A csendben töltekezem.

Hogy állsz énerő tekintetében? Önmagad megerősítésére tudsz szánni energiát és figyelmet? Mennyire tartod magad erősnek?

Az elmúlt 9-10 évem arról szólt, hogy megálljam a helyem az üzleti életben. Tervezés, projektek megvalósítása, feladatok koordinálása, kiszervezése. Irányító és végrehajtó is voltam egyszerre, a többszereplős rendszerben nem lehetett szétesni. Azaz lehetett volna, egy csinos kis csőddel. Tavaly év elején éreztem, hogy borzasztóan elfáradtam; arra jutottam, hogy le kell adnom bizonyos feladatokat, és a kiégést kezelendő teljesen új dologba kell belevágnom. Nagy erőpróba volt; idegenül hatott „cégvezető”, „újságíró” identitásom egy, az addigi közegemhez képest merőben más közösségben, ahova csapattagként kerültem. Hamar rájöttem, ha nem nyesegetem vissza magam, mások fogják megtenni helyettem, és az nem lesz fájdalommentes. Van, ahol hátrány a nagyfokú önállóság, csapatban egyértelműen új erősségeket kell fejlesztenem.

Miként látod az akadályokat magad előtt? Csak akadályokat látsz, ha a jövőre gondolsz? Hogy tekintesz rájuk? Vajon van-e elég kapacitásod, felvértezettséged, hogy legyőzd őket? Mennyire tudod a rossz helyzeteket átkeretezni, és más színben látni vagy láttatni? Hajlandó vagy szükséges rossz dolgokat elviselni, hogy révbe érj?

Akadály mindig van. Hol kisebb, hol nagyobb. Át kell vergődni rajtuk valahogy. Ha a jövőre gondolok, nem akadályokat látok, hanem célokat, feladatokat. A, B és C tervet. Szeretem bebiztosítani magam. Ez is a múltam – inkább áldásos mint átkos – hozadéka. A rendezett magánélet, család hatalmas erőforrás. Sok minden érzékenyen tud érinteni, de szerencsére nem vagyok tartósan mélyponton, padlón. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem adódhat már ilyen helyzet az életemben… Ha munkáról van szó, hajlandó vagyok a nehezebb periódusokat elviselni, ha értelmét látom a kitartásomnak. A legjobb példa erre a www.eletszepitok.hu magazin, ami az első években rengeteg energiát emésztett fel, s nem látszott, mennyire életképes hosszú távon.

Mennyire vagy kereső típus? Vajon a válaszok után kutatsz, vagy pedig jó kérdéseket szeretnél először megtalálni?

Rengeteg kérdésem van, a válaszok pedig folyamatosan jönnek mindenféle formában… Minden üzen.

Koncentrálásban mennyire vagy jártas? Tudsz-e fókuszálni és igazán célkeresztbe helyezni bizonyos kardinális dilemmákat?

A koncentrálás nem az erősségem, csak arra tudok kitartóan, teljes erővel fókuszálni, ami igazán érdekel. A kardinális dilemmákkal pedig az a gond, hogy elviszik a figyelmemet, csapolják az energiáimat. Amire nem tudom, találom a megoldást – akár rajtam kívül álló okok miatt, akár nem – próbálom magamtól eltávolítani, ami nem feltétlenül jó döntés. Felfogható struccpolitikának is. 

Meglátod az új lehetőségeket? Bevállalsz-e eddig ismeretlen helyzeteket, személyeket? Vagy inkább csak, biztos, ami biztos alapon működsz nap mint nap?

Óvatos duhaj vagyok. Ki tudok fordulni magamból, ha a biztonságérzetemet látom veszélyeztetve, ha az érzelmeimmel játszanak. Nem bírom, ha manipulálnak, ha alakoskodnak, ha rosszindulatot érzékelek – ilyenkor zárok. Könnyen teremtek kapcsolatot, kommunikatív, de zárt személyiség vagyok. Hallgatok a megérzéseimre, nagy megfigyelő vagyok. Kapcsolataim, barátságaim, elköteleződéseim többnyire hosszú távra szólnak; gyerekkori veszteségeim hozadékának tartom azt is, hogy képes vagyok azonnal és végérvényesen elvágni a szálakat, ha durva határsértést érzékelek, ha játszmáznak, elárulnak, linkeskednek. Nálam nincs harmadik vagy sokadik esély – egy-két kivételtől eltekintve.

Hajlandó vagy kilépni a komfortzónádból? Akarsz egyáltalán küzdeni és vállalod a kihívásokat?

Mivel igénylem a változatosságot, az ismeretlen önmagában nem taszít, szívesen kipróbálom magam új helyzetekben, de elvárom a korrektséget, a normális hozzáállást. Fontos, hogy az adott feladatnak legyen értelme, értéke – például ne pusztán a profitszerzésről, ególegyezgetésről szóljon. Azért vagyok hajlandó küzdeni, ami számomra fontos és amiért érdemes. Az embernek azt is meg kell tanulnia, hogy miért nem érdemes küzdeni…

Van-e mottója a létednek, az életednek? 

Két idézetet szoktam emlegetni. Az egyik Weöres Sándortól származik: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” A másik egy latin szállóige: Dum spiro spero. Azaz: amíg élek, remélek.

Bízol-e a jövőben, önmagadban, becsülöd-e saját magad és értékeled-e mindazt, amit eddig elértél?

Bízom a jövőben, még ha jelenleg sötétnek is látom. Bízom önmagamban. A többin dolgozom.

Mennyit mosolyogsz egy héten? A heti mosolyindexed mit mutatna, hogyha megnéznénk?

Idézhetem magamat válaszul? „Ma sokat fogok mosolyogni. Magamban.” Mosolyoghatnék többet nyilván – a belső mosoly kevésbé látványos.

Van-e példaképed? Ki ő? Miért épp őt választottad? A példakép megtalált téged, vagy te tudatosan kerested, választottad őt? Mi jellemzi a példaképedet? Hogy írnád le a fontos tulajdonságait?

Nem tudok példaképet megnevezni, inkább csak minőségeket, tulajdonságokat, melyeket nagyra becsülök másokban. Vonzanak a karakán, elvhű, megalkuvást nem ismerő emberek, akik ki mernek állni fontos ügyek mellett. Becsülöm azokat, akik ki tudják magukat húzni a gödörből. Számomra a „legszexibb” minőség az intelligencia és a humor. Bírom az egyéniségeket. Szokás azt mondani, hogy minden ember egyéniség, de látnunk kell, hogy nem így van, nagyon kevesen merik vállalni önmagukat, a konformitás kényelmesebb.

Végezetül: elégedett vagy a válaszaiddal?

Ha holnap végigolvasnám, valószínűleg belekötnék minden második mondatba, ezért jobb, ha nem olvasom vissza… Talán az olvasók számára érdekesek, és bízom abban, hogy megválaszolják – maguknak – ezeket a kérdéseket. 

Mesterházy Mónika

Alapító-főszerkesztő

Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.

Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.

2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.

A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy művészeti iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát.

MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.