Nem elég a jóra vágyni, avagy mivel rontjuk el a saját örömünket?

Tél van, havat akarunk. Vagy legalább vágyakozunk rá. Mert ugye a tél havasan szép. Ugye, milyen kiábrándító, amikor csak hideg van és sötét, csillogó fehérség nélkül, csak úgy csupaszon?

Aztán megjön a hó. Kell hozzá némi hideg, lássuk be, plusz 25 fokban elég nehéz lenne havazást produkálnia az időjárásnak, de ez még rendjén volna. Persze azért nyávogunk, hogy hideg van… És beüt az igazi baj! Törnek az ágak, szakadnak az elektromos vezetékek, felgyűlik a hó az utakon, csúsznak az autógumik, cipőtalpak, beáznak a téli lábbelik, elő kell venni a hólapátot, amitől aztán fájnak a derekak és hólyagosodnak a tenyerek. Botrány! A média is rátesz egy lapáttal: az utóbbi időben állandóan „ítéletidő” szerepel a címsorokban, akár eső, akár hó, akár napsütés, akár egy kis szél támad.

Tehát egyik szemünk sír, a másik meg vérben forog: veszettül vágyjuk azt a gyönyörű, csillogó havat, ám amint megérkezik, újabb „végítélet napját” hirdetünk, pánik- és dührohamokat váltogatva szidjuk az addig vágyva-vágyott havat.

Úgy tűnik, vágyakozni, azt nagyon tudunk – felkészülni viszont egyáltalán nem!

Nincs kitalálva, hogy ki mikor hogyan mozdul az első hópihék érkezésekor, azonnal, nincs víz-, de legalább hóálló téli cipellőnk (és nem csak anyagi okokból), száraz úton még úgy gondoljuk, ez a szett téli gumi kibír még egy szezont stb. Egyedül a vérszagra éji vadként gyülekező alsókategóriás média nyer az ügyön: rengeteg hatás- és kattintásvadász cikkecskét lehet írni a „pokoli”, „végítéletet idéző”, „kegyetlen” télről, mely jön, támad, tolja a nyakunkba a hideg és csúszós havat, akár 20-30 centit is, akár egész nap adagolva, mi pedig… hát, mit is tehetnénk? Ki vagyunk szolgáltatva az elemeknek, az istenek haragjának és egyéb erősen transzcendens hatalmaknak. Kicsik vagyunk és gyengék, tehetetlenek, eszköztelenek, mint újszülött csecsemők…

S ugyanezért nem tudjuk jól fogadni, ha egyéb vágyaink egy szép napon átlépik a küszöbünket.

Aki egyedül van, a párját keresi – ám nem készül fel arra, hogy ha megérkezik, akkor onnantól ott lesz, időt, energiát kell szánni rá, meg kell osztani vele az életet, ami felett eddig egy szál egyedül diszponált.
Aki sok pénzt szeretne, és beüt neki a „tuti”, szintén nem rendelkezik kész stratégiával arra, hogy mit kezd 10-50-100 millióval vagy még többel.
Aki gyermeket akar, hacsak nem többediket, annak sincs halvány fogalma sem, mihez kapjon, amikor meglátja a „két csíkot”.
Aki győzni akar, és győz, nem tudja, mi a következő lépés az után, hogy leszállt a dobogóról, ahol megünnepelték a győzelmét.

Vágyakozunk, megkapjuk, és a másnappal már nem tudunk mit kezdeni.

S ez a tehetetlenség, amely hirtelen arcul csap, elrontja az örömünket. Szembesít ugyanis azzal, mennyire kevés az, hogy vágyakozunk, akarunk, nekifeszülünk valaminek. Hogy mekkora hiányosság az, ha nincs forgatókönyvünk arra, hogy mit lépünk, ha megkapjuk, amire vágyunk. Hogy mekkora vakság, ha nem látunk tovább, a következő lépésre.

Vágyakozni tudunk, felkészülni nem. A következő szintre lépni pedig még annyira sem. Kivéve a gyerekeket, akiknek még bejárásuk van az Isten országába. Esik a hó – teljes örömmel vetik bele magukat a havas játékokba. Eláznak – sebaj, majd megszáradnak. A hétvégén többször és láthattam a következő jelenetet: autó megáll a parkolóban (egy hegyvidéki kirándulóhelyen), ajtók nyílnak, gyerekek és kutyák kiáradnak és két másodperc múlva önfeledten hemperegnek a hóban. Közben a felnőttek lassan kászálódnak, fintorognak, hogy hideg és csúszik és vajon hogy mennek haza, ha továbbra is esni fog? Igen, persze, könnyű gyereknek és kutyának lenni, nekik csak az öröm jut. A felnőttnek viszont vannak eszközei. És ha áldozunk a felkészülésre, akkor megélhetjük a felhőtlen örömet is, ami a sok csillogó hópihével az ég áldásaként hull ránk.

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

16 − 4 =

hirdetés