Miért fáj sokaknak, ha valakinek másképp jó?

Ultrafutó ismerősöm válaszolta, amikor minden kínja volt, és megkérdezték, fáj-e, hogy „nem fáj, csak másképp jó”. Azóta szállóigévé lett ismeretségi körünkben a mondás. Jó is volna, ha az ilyen derűs hozzáállást tapasztalnánk nagyobb mértékben, ám most egy sokkal szomorúbb témát tűzök a tollam hegyére.

Vannak ugyanis azok, sokan, sőt, rengetegen, akiknek az fáj, ha a másik embernek másképp jó, mint ahogy azt ők elképzelik.

A számítóan „kommentrobbantó” cikkek alatti hozzászólások alapján azt hihetnénk, kivétel, ha valaki nem akarja a másiknak megmondani, hogy ő miképpen is legyen boldog. Vannak a finom, hétköznapi „tukmálások”, és vannak az erőszakosságig „határozottak” a témában.

A boldogságot illetően teli vagyunk hiedelmekkel. Ugyanez érvényes a hétköznapi boldogulásra is (nem véletlenül a „boldog” szóból ered ez a fogalom!), legyen szó arról, hogy miképpen „kell” rendet rakni, pénzügyeket intézni, tárgyalni, bevásárolni, autót szerelni, lecsót főzni.

„Ahogy én csinálom, úgy kell!” – ez a „szabály”. Régebben milliók vére ömlött a vallásháborúkban. Mert ugye aki nem úgy csinálja, ahogy mi, az… nos, az pusztuljon! Ma kevésbé látványos, de ugyanilyen káros és fájdalmas módon, szavakkal, gesztusokkal, megvető fintorokkal harcolnak a „kereszteslovagok”.

Ha bárki is nyíltan kiáll azzal, hogy „így és így élek, és így jól érzem magam a bőrömben”, akkor egyrészt érveket és indokokat követelnek, másrészt azonnal tudatják a szerencsétlennel, hogy azt úgy nem lehet.

Jól érzed magad kutya nélkül, kutyával, gyerek nélkül, egy gyerekkel, nyolc gyerekkel? Boldog vagy monogám kapcsolatban, nyitott kapcsolatban, egyedül, de kalandozva, vagy épp egyedül, mindenféle kapcsolat nélkül? Na ne már! Hát azt nem lehet!

Nem tudhatja, mi a boldogság, akinek nincs gyereke, van gyereke, de csak egy, akinek nincs kutyája, akinek van kertje, és emiatt „kénytelen” otthon lenni, akinek nincs, és nem kertészkedhet. Nem ehet-ihat egy jót az, aki nem szereti, nem eheti, aki utálja ezt vagy azt, netán allergiás, vagy más okból diétázik.

Mit sem ért az élethez, aki nem úgy strukturálja a cuccait, a teendőit, a döntéseit, a prioritásait, ahogy a megmondóember.

Mindig, minden esetben jönnek a beszólások. Én pedig csak azt nem értem, miért, mégis miért fáj valakinek az, ha egy másik embernek másképp jó az élet? Miért ennyire kiborító, hogy egy másik ember (pláne, ha ismeretlen!) jól van egy olyan életben, ami a felháborodott kommentelőnek esetleg nem tetszene, ha a sajátja lenne… de hát nem az! „Ne kívánd azt másnak, amit magadnak kívánsz” – énekli Koncz Zsuzsa Bródy János szavait, és mennyire igaza van!

Valami mély félelemből ered az a fájdalom, amely az embert üvöltésre kényszeríti akkor, ha másféle létezésmódot lát, mint ami a sajátja, vagy amilyet magának szeretne. Holott valójában mégis mi köze hozzá?

Ha például van egy gyermeke, és neki épp így jó, akkor ebből a boldogságból mit veszít azzal, ha egy másik ember hat gyerekkel boldog, a harmadik meg gyerek nélkül?

Az internet segítségével a világ kitágult, már nem csak addig látunk, mint 300 évvel ezelőtt élt őseink, akik nagyjából a falu határáig jutottak csak el egész életükben (természetesen sarkítok, tudom, hogy akkor is voltak világlátott emberek, akik beszámolóit örömmel és érdeklődéssel hallgatták). Ma láthatjuk, milyen változatos az élet, hogy milyen sokféle módon lehet élni. És hogy ez MIND egy-egy lehetséges variáció. Ha él az az ember, akkor az ő élete is egy élhető élet. Különben meghalna, nem?

Nem, nem tudom, miért fáj ennyire sokaknak az, ha egy másik embernek másképp jó. Oly feleslegesnek érzem ezt a fájdalmat, ezt a tiltakozást! Amíg az ember a saját életét éli, és nem tukmálja-erőszakolja rá a saját választásait másokra, addig miért ne élhetné, ha azzal másnak nem okoz kárt? Ha az egyik nem iszik alkoholt, attól a másik még ihat, ha az egyik nem szül, attól a másik még örülhet a gyermekének, és ha az egyik „ilyen” szisztéma szerint takarít, attól a másik, a saját otthonában, nyugodtan használhat „olyan” szisztémát.

Egy biztos, ahol üvöltés van, ott fájdalom van, és ahol fájdalom van. Ott valamit munkálkodhatunk magunkon.

Eddig igyekeztem úgy ragozni, hogy te, kedves olvasó, ne érezd magadra vonatkozónak a fentieket, mert a „jelenlévők” mindig a kedvező kivételek csoportjába tartoznak. Ha azonban vállalod, hogy magadba nézel, és találsz olyat, amire ráillik a fentiekben vázolt leírás, gondolkozz el rajta, miért fáj neked, ha másnak más életút a jó. Megtudhatsz magadról valami fontosat, és ennek a későbbiekben hasznát veheted. Ha pedig sikerül megszabadulnod ettől a fájdalomtól, akkor neked lesz könnyebb és jobb az életed. De ezt csak akkor posztold ki, ha vállalod, hogy lesz egy „másik valaki”, akit bosszantani fog, hogy jól érzed magad a bőrödben. Mert neki még fáj, hogy neked másképp jó.

Nyitókép: Craig Loftus

Major Virág

Külsős munkatárs

Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.