Egy kapcsolat folyamatos megújítást igényel. Mikor segíthet a párterápia? Interjú
Ez a generáció, korunk embere egyre kevésbé tűri jól, ha kifut a kezükből a kontroll, a kudarctűrésünk sokkal rosszabb. Mindenki tökéletes és boldog életet szeretne magának, erőteljesen sikerorientált világban élünk, ezért próbálják menteni, ami még menthető. Mi a helyzet a párkapcsolatokkal ezen a téren?
Geist Klára szakpszichológussal, család- és párterapeutával, a Magyar Pszichológiai Társaság, a Magyar Családterápiás Egyesület, valamint a Szexológiai Tudományos Társaság tagjával beszélgettünk.
Általában milyen problémákkal keresik fel a párok? Tapasztal-e valamilyen tendenciát?
A megcsalás, válási krízis, kihűlt kapcsolat mostanában slágertéma. Nem azért, mert a harmadik fél megjelenése gyakoribb a párkapcsolatokban, hanem azért, mert már beépült a köztudatba, hogy lehet kezelni ezt a helyzetet párterápia keretében. Vannak olyan terapeuták, akik csak akkor vállalják az ilyen párokat, ha a külső kapcsolatot már lezárta az érintett fél, tehát már döntött, csak az okok maradtak, amit rendbe kell tenni. Ha még háromszögben élnek, akkor az ilyen terápiát inkább döntésmenedzsmentnek lehet nevezni. De akkor is fel lehet tárni, hogyan jutottak idáig, kinek mi ebben a része, és tudunk segíteni annak eldöntésben, egyben tartsák-e a kapcsolatot vagy az elszakadjanak egymástól.
Maga a megcsalás egyébként tünet, általában életszakasz-váltásokra vezethetők vissza az okok, amikor a kapcsolatok gyakran kerülnek krízisbe, például az elköteleződés, gyermek születése vagy életközép idején. Nem csak a megcsalás, de a kapcsolat kihűlése, a veszekedések gyarapodása is lehet ilyen tünet.
Alapvetően az a tendencia, hogy egyre gyakoribb az életciklus-partnerség, mint együttélési forma. Amikor az emberek lényegében véve a különböző életszakaszokhoz különböző párokat választanak maguknak, aki akkori igényeiknek megfelelő. Ebben az a szép, hogy a meglévő partnert is lehet újraválasztani, egy felfrissülő kapcsolatban.
Akkor lehet sikeres egy párterápia, ha elköteleződnek a felek a probléma megoldására? Ezért kritérium sok párterapeutánál a lezárt külső kapcsolat?
Akkor lehet igazából dolgozni a kapcsolaton. De a párterápia nemcsak akkor tekinthető sikeresnek, ha együtt maradnak a felek, nemcsak ez lehet cél.
Mennyire befolyásolja a problémák kifutását az a tény, hogy ma már elég könnyű az interneten társakat, illetve viszonyokat találni?
Tartom, hogy nem több a megcsalás, mint régebben, csak jobban szem előtt vannak ezek az esetek.
Korábban egyrészt nehezebben derültek ki a másik fél számára, mint a digitális technológiák korában, másrészt az emberek is kevésbé teregették ki a „családi szennyest”, mint ma, tehát kevésbé árulták el egymásnak a kapcsolati problémáikat. De az, aki egy külső féllel akarta elérni, hogy a párja figyelme ráirányuljon, vagy így akarta kielégíteni azt az érzelmi, szexuális hiányt, ami a kapcsolatában megjelent vagy hiányzott neki az a fajta szerep, amit egy új kapcsolatban átélhetett, az korábban is megtalálta ehhez a partnert. Maga a trend nem változott, kortól és társadalmi státusztól függetlenül vannak és voltak olyan emberek, akik hajlamosak erre, mások pedig nem.
Ha jól értem, az is benne lehet e trendben, hogy manapság hajlamosabbak az emberek azt gondolni, a harmadik fél megjelenése ellenére is rendbe hozható a kapcsolat?
Igen, van egy korosztályi különbség, ez a generáció egyre kevésbé tűri jól, ha kifut a kezéből a kontroll, kudarctűrésük sokkal rosszabb. Mindenki tökéletes és boldog életet szeretne magának, erőteljesen sikerorientált világban élünk. Ezért inkább megmentjük, ami menthető, minthogy szembesüljünk a kudarccal, és sokféle élethelyzetben, még időben szívesen fordulunk szakértőhöz. Nemcsak érzelmi, de sokszor anyagi okokból is hajlamosabbak az emberek egy ilyen lépésre.
Gyakori, hogy anyagi okokból próbál együtt maradni egy pár?
Igen, úgy gondolják olcsóbb megoldás a párterápia, mint a válás a hitelek vagy a gyerekelhelyezés miatt. Persze, a gazdasági érdek még nem elég az együtt maradáshoz. Ezenkívül az emberek nehezebben is házasodnak, ezért ha már ráadták a fejüket, értékesebbnek is tartják. Másrészről a kontroll igénye abban is megmutatkozik, hogy sokan azért jönnek el, mert felelős döntést akarnak hozni a kapcsolatról, illetve szép válást szeretnének. Az utóbbi esetben az a terápia célja, hogy a gyerekek vagy az anyagiak miatt kevesebb dühvel és haraggal váljanak el, továbbá minél kevesebb sérüléssel tudjanak belépni majd a következő kapcsolatukba. Ezért mondtam azt, hogy nemcsak az a sikeres terápia, amikor együtt maradnak a felek. Sokféle megfogalmazott cél lehet.
Van olyan, hogy a felek úgy jelentkeznek: menthetetlen a kapcsolatuk, válni szeretnének, de végül mégis együtt maradnak?
Persze. Ilyenkor inkább a változás iránti vágy fogalmazódik meg a válási vagy szakítási szándékban, és kiderül, hogy még maradt erőforrás a kapcsolatban. Elkezdenek az igényeikről és a sérelmeikről beszélgetni, amitől aztán helyrerázódnak. Ilyenkor ugyanis korábban akkora kapcsolati stresszt éltek át, akkora volt a teher rajtuk, hogy egyikük vagy mindketten nem láttak más megoldást, mint a kilépést, csak történjen már valami. De az is menthető, amikor kihűlt a kapcsolat, nincs szexuális élet vagy intimitás.
Mit ért pontosan intimitás alatt?
Azt, hogy a meghittség, az érintések vagy beszélgetés útján közel állnak egymáshoz az emberek, hogy megélik, ők az elsők a másik számára, az kíváncsi rájuk, választ ad az igényeik megfogalmazására, azt érzik, bizonyos dolgokat csak egymástól tudnak megkapni. Ez egyfajta kizárólagosság. Jobban is szoktak szenvedni ennek a hiányától a párok, mint a szex elmaradásától, mert abba azért belehalni nem lehet. A szex egyébként is már ennek a meghittségnek a következménye. Persze vannak olyan párok, akiknek bármi bajuk van, akkor is élnek szexuális életet.
Ha az intimitás hiányzik egy kapcsolatból az ember hajlamos lenne azt feltételezni, azon már párterápia nem segíthet. Lehet az, hogy két ember szereti egymást, de mégsem fejezik ezt ki egymás felé?
Igen, gyakori, hogy ül előttem a pár két tagja, és megkérdem, maradtak-e érzelmek. Mindketten azt válaszolják, igen, majd a párjuk elcsodálkozik: „Tényleg? Én ebből semmit nem érzékelek.” Ha ugyanis sokszor félreértik egymást, sok a kapcsolati stressz, elvész a szinkron, nem találják meg a pillanatot, amikor a másik fogadóképes, akkor felerősödik a kudarckerülés, inkább bezárnak, mert úgy érzik, úgysem tudják jól csinálni. Ezért hívják a kihűlt kapcsolatokat üres kagylónak.
Némaság jelenik meg, mert érzik, vékony jégen járnak, tojáshéjon táncolnak, egy rossz mondat vagy mozdulat, és billen a látszólagos egyensúly, ezért zárnak be. Ez az érzelem egyébként megjelenhet frusztrált dühben is, hogy nem tudlak elérni, nem vagy válaszkész, nem vagy rám kíváncsi, ezért elkezdelek szekírozni, kritizálni. Érzelmi igény megfogalmazása helyett más kapcsolódási próbálkozás tör utat magának. Ezért mondom azt, hogy elsősorban nem kommunikációs, hanem érzelmi problémájuk van a pároknak.
Ez gyakoribb amiatt, hogy kevesebb időnk van egymásra?
Igen, ez társadalmi jelenség. A jelenlegi helyzetben a közös időt még tudatosabban kell megteremtenünk, mint korábban. Egyrészt a kütyünyomogatás miatt, ami lehet előzmény és következmény is, másrészt a magánélet és munka közti egyensúly elvesztése miatt. Tehát még inkább minőséginek kell lennie annak az időnek, amit együtt tudunk tölteni. Sok párnál az is kiderül, hogy a szabadidő tele van zsúfolva. Bizonyos szempontból kapcsolatépítő a közös élmények megélése, de ha csak ide-oda mennek, színházba, moziba, összejövetelekre, és nem töltenek időt kettesben, semmit sem csinálva, akkor az visszaüt. Ez is lehet előzmény és következmény is, mert ha baj van a kapcsolattal, a párok félnek az üres, strukturálatlan időtől, hogy nem fogják tudni tartalommal megtölteni. Egyaránt tartanak attól, hogy némaság lesz, és attól, hogy a kapcsolati problémák kerülnek terítékre. Ez a huszonkettes csapdája, mert ha megengednék maguknak ebben a lelassulásban, elcsendesedésben a valódi kapcsolati jelenlétet, nem jutnának oda, hogy félni kelljen az intim együttléttől.
Mi történik, ha azt válaszolja valaki arra a kérdésre, érez-e még valamit a másik iránt: nem, sőt, a háta közepére kívánja? Megmenthető-e így egy kapcsolat?
Maga ez a válasz sok mindenre ajtót nyit. Sokszor nem a másikról szól. A kapcsolat első három évében elég erős szokott lenni a szenvedély és a kapcsolat szimbiotikus szakaszában az egymás bőre alá való bebújás. Akkor a másik ember jólléte nagyon fontos. De ezután differenciálódik a két ember, kialakul egy jó értelemben vett önzőség is, hogy fontosak a saját igényei, a saját élete. Az érzelmek hiányáról pedig kiderülhet, hogy az illető csak nem azt kapja, amit szeretne, ezért inkább bezár és leszedi a másikról az érzelmeit. Ilyenkor fel kell törni a burkot. Ha a másik megpróbálja az igényeit kielégíteni, miközben ő elkezdi befogadni a párjától azokat a dolgokat, amiket kap, akkor el tud ő is el kezdeni tenni a kapcsolatért. Az is jellemző probléma lehet, hogy a kapcsolati fázistól függően máshogyan jelenik meg a szerelem és az összetartozás érzése. Vannak emberek, akik számára az első három év intenzív érzései jelentik az érzelmek megmaradását vagy a szerelmet. Ők tulajdonképpen a szerelembe szerelmesek és lassan értik meg, hogy ahogy változik a kapcsolat, változik a szeretet érzésének a kifejezése. Ilyenkor az illető valamiféle hollywoodi jelenetek sorát várja el, ezért a realitások felé kell terelni az igényeket. Persze, van olyan is, hogy nem maradt már érzelem és tényleg vége.
Van-e olyan, hogy valaki egy év után megy párterápiára?
Igen, mert a második-harmadik évben szokott megjelenni az elköteleződés kérdése. Mindig annak az életszakasznak a slágertémái kerülnek elő, ahol a pár tart éppen.
Az életciklus-partnerség jelenségéről mi a véleménye?
Van, akinek a házasság adja a nagyobb érzelmi biztonságot, de sokan másféle párkapcsolati formában is jól érzik magukat. Korjelenség, hogy az egymást követő monogám kapcsolatok hat-tíz évig tartanak és az adott életszakasz igényeinek megfelelően választ magának partnert az illető, például mással éli az ifjú korát, egy következő partnerrel vállal gyereket és középkorúként szükségleteinek megint más felel meg. Tulajdonképpen ezt csináljuk a tartós kapcsolatban is, amikor jön egy életszakasz-válság és megújul a kapcsolat, az igények újrabeszélésével pedig újraválasztják egymást azok, akik egy életen át egymás mellett maradnak. És vannak, akik ilyenkor új párt keresnek. Ők ezt nem kudarcként élik meg, hanem az élet természetes velejárójaként. Ilyenkor nem a partneren múlik a kapcsolat vége, lehet, az illető a saját igényeit nem ismerte, és nem annak megfelelően választott. Illetve
egyre gyakoribb, hogy tulajdonképpen a gyerekre szerződnek a párok, ketyeg a biológiai óra, a negyven választóvonal a férfiak fejében is, és a pár nagyon rövid távon vállal egy-két gyereket. Ilyenkor sűrítve kapják azt, aminek egyébként kellene idő: gyűjtünk egy kis közös élményt, élünk egy kicsit kettecskén, örülünk egymásnak és utána érkezik a gyerek egy stabilizálódott, összecsiszoltabb kapcsolatba. Ehelyett minden egyszerre van, ráadásul már jócskán kialakult életmódú, felnőttkorban lévő embereknek kellene nagyon hamar összecsiszolódnia pont a gyerekvállalás időszakában, ami egyébként is nehezebb. Persze, ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül el fognak válni, csak kevésbé lesz teherbíró a kapcsolat.
Vannak, akik úgy jelentkeznek, hogy minden rendben van, csak mélyíteni szeretnék a kapcsolatukat?
Igen, ez éppen annak az igénynek a jele, hogy nagyon tudatosan, sikeresen szeretnék élni az életüket. Az oka az is lehet, hogy jól megvannak, de a gyerekkori családból nem hoztak jó mintát az érzelmeik mélyebb kifejezésére, viszont vágynak rá. Az is lehet, hogy szeretnék mélyíteni a szexualitásukat, az intimitásukat. Ez minden esetben jó célkitűzés, hisz a kapcsolat nem egy projekt, folyamatos megújítást igényel.
F. K.
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.