„Nem bonyolult, csak megszokás kérdése.” Költözés félévente kontinensről kontinensre
Digitális nomádként és kitesurf-oktatóként dolgozunk. Előbbi bármilyen mozgást lehetővé tesz, utóbbi széltől és szezontól függ. Mi imádjuk a nyarat, a vízpartokat, ráadásul az első fél év óta már mindketten nagyon élvezzük a kite-ozás adta szabadságot is, ezért a választott életünk félévente költözéssel jár. Nincs saját lakásunk, ha itthon vagyunk, a családunknál lakunk pár hetet, majd tovább indulunk – télen három bőrönddel, nyaranta autóval.
Az első, amikor nem tudtuk, mire készülünk
A légitársaság 30 kilós poggyászokat engedélyezett, úgyhogy boldogan pakoltunk be mindent, amire úgy gondoltunk, hogy szükségünk lehet. Akkor még aggódva csomagoltuk az aszkorbinsavat (tiszta C-vitamin), a fehérjeporokat és nem tudtuk biztosan, hogy mire is számíthatunk majd, abban a másik világban. Már az indulás előtt két héttel elkezdtünk pakolni. Fejenként egy-egy üveg alkoholt is vittünk, no meg angol tankönyvet, fél évre megvásárolt tisztálkodószereket, betéteket, egyszerűen úgy pakoltunk, mintha ott nem lehetne vásárolni.
Egy tizenkét négyzetméteres hotelszobában laktunk – megtanultunk vízforralóval főzni és rengeteg nyers gyümölcsöt ettünk. Thaiföldön persze nagyon könnyű és olcsó az utcán enni: vettünk egy-egy biciklit és pillanatok alatt felfedeztük a várost.
A hotelben lakást persze nem úgy kell elképzelni, mint amikor turistaként az ember kivesz egy szobát. A hosszútávú bérleti szerződés értelmében nemhogy az ágyneműt, de még a párnákat is nekünk kellett megvenni. Takarítás természetesen nem járt, az áramért külön – a szobához tartozó villanyóra alapján kellett fizetni, a mosáshoz pedig az alagsorban vártak a pénzbedobós mosógépek.
A pakolás visszafelé már sokkal könnyebb, 1-2 nap alatt megvolt. Ez az egyszerű rész, hisz a feladat lényege, hogy a szobát üresen hagyjuk el. Amit lehetet eladtunk a Facebook helyi buy and sell group-ján keresztül és volt, amit egy dobozba csomagolva ott hagytunk – a következő télen szükség lesz rá.
Rögtön a mélyvíz: 23 kilós súlyhatár
Habár a tapasztalataink alapján tudtuk, hogy jóval kevesebb tárgyra van szükségünk, a 7 kilós csökkentés elsőre nem ment könnyen. Nagyjából tudtuk, hogy mi az, amit nem érdemes vinni és megtanultuk, hogy kötélre mindig szükségünk van. Ruhaszárítónak, törölközőket fellógatni, vagy csak karkötőt csomózni belőle unalom esetén.
Az apró görög lakásunk annyi extrát adott a thai hotelszobánkhoz képest, hogy valódi konyhája volt. Ruhásszekrény azonban annál kevesebb – itt meg kellett tanulni rendet tartani a bőröndökben. Az egyik felébe kerültek a mindennapi viseletre alkalmas ruhák, a másik felébe pedig az a kupac, ami később kellhet: még néhány tusfürdő, új fogkefék, melegebb ruhák.
A házunk egy dombtetőn állt, messze a sziget lakott részétől – itt is biciklire váltottunk, a vásárláshoz pedig a szomszédos szigetre kellett átkelnünk az öt perces kompúttal.
Itt szembesültem először azzal, hogy míg otthon akár hónapokat is elszöszöl az ember az albérlet-válogatás során, a mi életmódunkkal erre nincs idő. Ami fontos, hogy legyen egy konyhánk, napfény, terasz – a többi részletkérdés.
Magunkkal visszük a konyhát
Másfél év után megtaláltuk azt a helyet, amit ma már az otthonunknak hívunk. A comói-tó partján a kite-iskola biztosította a szállást és mivel ez az úti cél könnyen megközelíthető kocsival, úgy határoztunk, hogy nem számolgatjuk a kilókat – ami az autóba befér, velünk jöhet. Természetes, hogy ezzel a szabadsággal újra eljátszottuk az első időszak hibáit is (volt néhány felesleges holmi), viszont bepakoltuk a fél konyhát. Azóta a konyha elfér a bőröndben Vagy megvesszük útközben. Miután a konyha és az otthoni főzés jelentősen felértékelődött számunkra, nem volt kérdés, hogy bizonyos eszközök fontosabbak, mint például a ruhák. Azóta gyakorlatilag a bőröndöm egyharmada a konyhához szükséges: daráló, turmix, nagy lyukú reszelő, zöldséghámozó, spatula, szilikonos muffin forma, valamint egy szilikonos „nyújtódeszka”. E mellé jönnek az ételes dobozok, amikbe mindig csomagolunk még valamit: fűszerek, teák, vitaminok, törlőkendők. A bevásárlások műanyagmentesítéséről is előre gondoskodunk, legalább 20 zöldséges-zsák és két vászontáska jön velünk. E kettőt rövidebb utakra is ajánlom, főleg Ázsiába.
Costa Ricában egy olyan lehetőségünk adódott, ahol a városoktól távol, egy kicsi rezortban lakhattunk. Az odavezető út göröngyös földút és van, hogy a patakon kell átgázolni. Valódi, természetközeli élet, amiért feladtuk a lakás-szempontjainkat. Vissza a hotelszobába, konyha nincs, illetve annyi van, amit magunkkal vittünk. Az első napokban a városban vettünk egy elektromos sütőlapot és egy rizsfőzőt. Előbbiben fasirtok és rántotta készült, utóbbiban a levestől kezdve a tortáig bármi. Minimál, de élhető.
Három évvel azután, hogy elindultunk, a száraz-dzsungel közepén élve tanultuk meg azt, hogy minden pótolható, kivéve az életünk és a tapasztalatink. A szálláson volt olyan vendégünk, aki kikérte magának, hogy itt töltse az éjszakát; ez nem európai sztenderd. Nem az, Közép-Amerikában, 12 km-re egy várostól, egy zsákfalu felé vezető úton, félúton vagyunk. Balra majmok, jobbra kígyók. És hiába tudtam volna jobb életkörülményeket elképzelni, én mégis úgy éreztem, hogy mindenem megvan. Valóban nem hiányzott semmi. Csak néha az áram.
Vissza Ázsiába – kell egy lakás
Gyakorlatilag Vietnám volt az első hely, ahol több lakást is megnéztünk és minden általunk felvetett szempont érvényesült. Gyakorlatilag két-három nap alatt berendezkedtünk, és valahogy négy év után, a különböző városok is elkezdenek hasonlítani egymásra – egyre könnyebb megtanulni tájékozódni.
Sokszor kérdezik tőlünk, hogy nem fárasztó-e a folyamatos költözés vagy, hogy mennyi idő bepakolni. Míg kezdetben két hétig is eltartott, hogy ruhákat válogattunk és vásároltunk ezt-azt az útra, hat év után ez már rutinná fejlődött. Általában 1-2 nappal indulás előtt pakolom be a bőröndbe ami kell. Előfordul, hogy mellé lövünk a ruhákat illetően – több melegebb, vagy több szellősebb viseletre lenne szükség – ilyenkor veszünk valamit útközben, de szabállyá nőtte ki magát, hogy cserébe valamit ki kell dobni, el kell ajándékozni. Ruhát mindig szín és forma alapján válogatok, mind a hat felsőnek passzolnia kell mind a három gatyával. A női intim termékeket moshatóra cseréltem, így soha nem kell egy idegen országban a betétek között állva töprengenem – emlékszem, ez még otthon is sokszor gondot okozott.
Már rutinosan tudom, hogy a repülőre fel lehet vinni bármennyi kaját, szendvicset, csokit. Hogy kellemesebb lesz az utazás, ha óránként szemcseppet használunk, ha nem iszunk alkoholt a gépen, viszont vizet rendszeresen. Mindig a folyosó mellé foglalunk ülést, hogy a mosdóhasználat ne nyűg legyen és speciális ételt kérünk, hogy zöldségek-gyümölcsök mindig kerüljenek a tányérjainkba.
Mindegy, csak süssön be a nap
Az elmúlt hat évben 11 helyen laktunk. Volt, ami ingyen volt (a munkához járt) és volt, amiért fizetnünk kellett. Mégis, egy valamit megtanultunk: az ingyen hiába csábító, nem kötelező elfogadni. Az otthonunkra szánt pénz egyfajta befektetés. Itt születnek meg a gondolataink, itt ébredünk reggelente a napfénnyel bevont tájra. Ha nem fizetjük meg az árát, más területen veszünk el magunktól. Ha nincs fény, semmi kedvünk felkelni reggelente, ezzel napi szinten órákat veszíthetünk. Ha nem szellőzik a szoba rendesen, ha túl meleg van és ettől nem alszunk rendesen, vagy ha szimplán csak nem érezzük jól magunkat, nem éri meg. Előfordult, hogy nem akartuk meghozni a döntést és elköltözni egy olyan helyről, ahol épp csak kipakoltunk és berendezkedtünk, de az új helyen már másnap tudtuk, hogy jól döntöttünk.
Költözni nem bonyolult, csak megszokás kérdése. Mi egyelőre élvezzük, hogy gyakran változik a táj körülöttünk, mégis bepillantást nyerhetünk a helyiek életébe és közben itt-ott elhagyjuk a szívünk egy darabját, cserébe viszont sokkal többet kapunk.
Szerző: Molnár Viktória
A fotók a szerző felvételei
Nyitókép felirata: „Ne számold a napokat, hagyd, hogy a napok számoljanak.“ — Muhammad Ali
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
