Őrült szerelem, avagy hogyan keveredtem egy pszichopata férfi hálójába? Olvasónk története (3.)
Roland azért tűnik furcsának – gondoltam -, mert szerelmes. Nem akartam visszaélni ezzel. Hárítottam a munka utáni találkozókat, maradtak a szöveges üzenetek. Mesés terveket szövögetett. Télen elmegyünk a francia Alpokba, kibérelünk egy faházat, nyáron irány a Cote d’Azur… Bárhol tud dolgozni, nem lesznek gondjaink. Bejárjuk Párizst, bemutatja a barátait… Lesz egy kisfiúnk! Zolival egy év alatt nem jutottunk el idáig…
A figyelmességét értékeltem. Két különálló szobát foglalt a soproni szállodában.
Pénteken munka után bejelentkeztem Zolinál. Húsz perc múlva érkezem. Napok óta felém se csörrent, rögtön visszaírt: Várlak. Maradj itt! Sokszor eljátszottuk ezt. Se veled, se nélküled… Nehezteltem rá, de fellélegeztem. Szakítás elnapolva, költözés elhalasztva. Hazamentem.
Hívtam Erikát, hogy lemondjam az utat. Vacsorával készült, megbeszéltük, menjek. Roland is bejelentkezett. Faggatott, mi volt Zolinál, mindent elhoztam-e.
– Minden rendben – hárítottam -, indulhatunk Bécsbe.
Érdekes este volt… Roland szemében mi már pár voltunk, a közös bécsi út számára ezt jelentette. Én Zolival akartam lenni, Erika pedig a délutáni fejlemények ismeretében úgy érezhette, hogy egy szövevényes brazil szappanoperába csöppent. Éjszaka tizenegy órakor elindultunk Sopronba. Nem bírtam tovább. A szálloda előtt megkértem, vigyen Budapestre. Megfagyott a levegő. Rám csapta az ajtót, beviharzott az épületbe. Lemondta a szállást, padlógázzal kihajtott parkolóból. Kezdetét vette az őrület.
Ha száznegyvennel fának hajtanék…? Anyósülés, biztos halál…
Előbb földelnének el, mint az apádat…
Vérfagyasztó pillanatok, a pszichoterror legmélyebb bugyrai. Úgy vezetett, mint egy őrült. Később megállt az autópályán, kiszállt a kocsiból. Az autó mellett görnyedt egy ideig, a fejét fogva. Mi lesz most? Hová visz? Megöl? Nem volt kérdéses, hogy pszichésen beteg. Visszaült. Száguldozott, szlalomozott, csúszkáltunk az autópályán. Sokkos állapotban imádkoztam az életemért. Budapest közelében taktikát váltott. Meglágyult a hangja. Túllőttem a célon. Ne haragudj! Felejtsük el. Hétfőn találkozunk…
***
Reggel feldúltan telefonált Erika. Jól vagy? Rolandot éjszaka a Velencei-tóból kellett kimenteni, mondta. Mindezt az ügyeletes orvostól tudja, aki pár perce értesítette. Erika kétségbeesetten kérdezte az orvostól, hogy velem mi van, rólam tud-e valamit mondani. Azt hitte, Rolanddal vagyok, és bajom esett. Nem értettem, miért Erikát hívta fel az orvos. Miért nem engem? Körbetelefonáltam a környék ügyeleteit. Értetlenül hallgattak a vonal túloldalán. Nem telefonáltak senkinek, nem fekszik beteg az ügyeleten. A Velencei-tóból nem kellett kimenteni sem nőt, sem férfit. Nem rögzítettek ilyen esetet a jegyzőkönyvekben.
***
Azonnali hatállyal felmondtam. Zolival összeköltöztünk. Apám egy hónap múlva örökre elaludt.
Folytatjuk
Olvasóink kérésére hamarosan jelentkezünk a 4. résszel. A történet írója (olvasónk) vállalta, hogy mesél Rolandról.
Rolanddal nem találkoztunk ezután, vagyis egyszer véletlenül összefutottunk a Krisztina körúton. Szembetalálkoztunk, amikor meglátott, azonnal megfordult, annyira elsietett, hogy közben feldöntött egy széket egy kiülős helyen… Olvastam a kommenteket. Aki azt gondolja akár erről a jelenetről, akár a történetről, hogy túl élénk a fantáziám, megértem, néha én sem hiszem el. Könnyebb lenne a lelkem, ha nem történt volna meg. Terápiás céllal írtam ki magamból. Nem ment könnyen, főleg a befejezése, szerintem lehet is érezni. Köszönöm a figyelmet. Hamarosan megírom a befejező részt Rolandról.
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.