Oximoxi

„Nem kéregetni akarok, szeretnék énekelni valamit, hallgasd meg Oximoxi”…

Állunk a tér közepén, egymást váltják a járókelők, átszúrta már a hangulatokat a szürke köd, most már a rossz sem lesz jobb, és a jó sem rosszabb, kezdheted, vetem oda az átszellemült trubadúrnak.

Oximoxi leteszi a reklámszatyrot maga mellé, a szórólapokat féltőn a padra helyezi, s ökölbe szorított kezét a szájához emeli. „Egyes, egyes…”, búgja bele a „mikrofonba” átszellemülten, s mikor végre minden stimmel, mélyen a szemembe néz és visszafogott Tarzan-tenorban rázendít: „Nem bírom el, ha sírni látlak mmmmmmmmmmmm (ez a hang Oxi esetében a kontroll hangszóró búgását jelenti), nem bírom el, ha fáj a szív mmmmmmmmm. Kijártam rég az iskolákat mmmmmmmmmmm, megbuktam én már rég mmmmmmm. Bukott diák vagyok már rég, nem bírom el a szenvedést mmmmmmm, bukott diák leszek, míg élek mmmmmmmmmmm…”

„Miért vagy ilyen jó ember?”, szakítja félbe az előadást, hirtelen nem tudok mit felelni, csak töprengek az élet nagyszerűségén a dal hallatán. „Én csak énekelek”, közli Oximoxi, „de ha ki tudnál segíteni, talán vehetnék valami kaját is, ne haragudjál meg”.

Nem haragszom, mindenki elkér, elvesz, elvisz tőlünk valamit, szinte észre sem vesszük és le vagyunk rabolva. És énekelt-e közben nekünk bárki is Zámbó Jimmyt, amikor elvette az utolsót is, amink még volt? Mondjuk önmagunkat…

Közben csendben lezavarjuk a dolog pénzügyi részét, Oxi beleerősít kicsit a felső hangokba, egy kisgyerek megáll a növésben, biccentek Oxinak, hogy ennyi volt, megfordul, de nem hagyja abba a dalt, tovább szárnyal és mint egy szomorú film utolsó jelenetében kislattyog a térről.

Néha fizetni kell azért is, ha megesik valakinek a szíve rajtunk és néha azért is, hogy beleszomorodunk a világba. Mindenért fizetni kell. Viszont a tolvajok sohasem énekelnek.

Már messzire jár, mégis hallom, „egyes, egyes, mikrofonpróba: Átvirrasztott éjszakák mmmmm, száz el nem mondott szó mmm, most már ez vagyok én mmmmm, egy süllyedő hajó”. Aztán felröppennek a galambok a taknyos, sárga falevelekről, mert Oximoxi beleerősít: „Még nem veszíthetek! Még nem! Én élni akarok mmmmmmm, Adj időt nekem, ó Ég! Szólj, hogy még várjon mmmmmmmmm”.

Az eső közben csendesen nekikezd.

Néhány hónappal később egy teraszon hunyorogva nézek a Nap felé, váratlanul valami eltakarja. Oximoxi sziluettje: „Tudnál adni pár forintot, tényleg nem szeretnélek zavarni, csak ennivalóra kellene”. „Ne haragudj, most nekem sincs”, felelem az igazsághoz híven, mire elkezd kaparászni a zsebében, a tenyeréből egy százas kandikál elő, néhány húszas, szomorú ábrázattal nyújtja felém, együttérzően mondja: „tedd el, Oximoxi…”

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

4 × kettő =

hirdetés