Popper Péter: Fáj-e meghalni? Tabudöntögetés életről és elmúlásról
„És ez a legfurcsább: a semmi,
hogy lehet többé sohse lenni, –
ez a legérthetetlenebb:
végső lakójául agyamnak
a nagy csodálkozás marad csak,
hogy voltam és hogy nem leszek.”
Szabó Lőrinc: Csak az imént
Sokan ismerünk olyan embereket, akiket megérintett a halál szele, akik balesetet szenvedtek el vagy súlyos betegségből gyógyultak fel, netán hirtelen rosszullét következtében kerültek élet-halál mezsgyéjére… Feltételezhetően többen közülük átélték a klinikai halál állapotát, de visszajöttek az életbe. Erről viszont már nehéz beszélni, főleg akkor, ha klinikai halál állapotáról intenzív és valóságos emlékeik vannak. Bár egyre többen számolnak be a saját halálközeli élményükről, a társadalmi többséget nézve, a téma még mindig tabu, az érintettek ezért óvatosak, tartanak attól, hogy az emberek megbélyegzik őket. Hazugságot, téveszmét, elmebajt feltételeznek mögötte. Mert a halálközeli élményekre – annak ellenére, hogy valószínűleg ez a jelenség vagy megtapasztalás egyidős az emberiséggel – nincs racionális, tudományosan egzakt magyarázat. A legelfogadhatóbb érv talán az, hogy az emberi agy működéséről még mindig nagyon keveset tudunk…
Egyik közeli hozzátartozóm két éve életmentő műtétet követően került kómába. Napokig lebegett élet és halál között. Felépült szerencsére, és több családtagnak és kórházi dolgozónak is mesélt arról, hogy miközben kómában feküdt, lélegeztetőgépre kapcsolva, mindvégig a tudatánál volt, de a tudata egészen másként érzékelt; sokkal kiterjedtebb volt, mint azt elképzelni vagy leírni lehetne. Más dimenziókat érzékelt nagyon valóságos élményként, olyannyira valóságosan, ami a földi érzékelésen túlmutat. Mondanom sem kell, nem mindenki hitt neki. Szerintük a gyógyszerek hatására jöttek elő ezen „látomások”, és feltételezték, hogy megőrült, zavaros. Hozzátartozóm mindig is két lábbal állt a földön, ezért volt számomra érdekes, hogy a beszámolói sok ponton hasonlítottak azokhoz a visszaemlékezésekhez, melyeket mások meséltek el a saját halálközeli élményeikről. (A YouTube-on, és más közösségi platformon is sok videós beszámoló érhető el a halálközeli élményekről. Eben Alexander amerikai idegsebész is megosztotta a nyilvánossággal a saját megtapasztalását, könyvet is írt a „haláláról”.)
Hogy a hozzátartozómmal mi történt, valóban nem tudni, az viszont bizonyos, hogy megváltoztatta az életét, a felfogását a halál közelsége. És bizonyos fokon az érzékelése is élesebb lett, mint volt. Kifejezetten jók például a megérzései. Nem fél a haláltól, mondván, nagy nyugalmat élt meg, amíg „odaát” volt. A gondolatait viszont nem tudta kikapcsolni ebben az idilli állapotban sem; mint mondja, hirtelen minden információ rendelkezésére állt a világról, és ez óriási kíváncsisággal töltötte el…
A halál a nyugati világban, a 21. századi nyugati világban tabu. Ugyanakkor nap mint nap láthatjuk mások tragédiáit, veszteségeit a tömegkommunikációs eszközök „jóvoltából”, tehát a halál úgy van jelen az életünkben, mint egy megszokott hír vagy „műsor”, ugyanakkor irtózunk érintetté válni és nehezen tudunk beszélni a halálról, felkészülni rá racionálisan és emocionálisan is. Tudjuk, hogy valamikor bekövetkezik, de szeretjük elodázni a kérdést…, pedig ha felkészülnénk a saját majdani halálunkra (ami voltaképpen bármikor bekövetkezhet), ha rendelkeznénk a temetésünk módjáról, megosztanánk a hozzánk legközelebb állókkal a végakaratunkat, azzal a szeretteink dolgát is megkönnyítenénk a fájdalmas helyzetben.
Van egy nagyon jó könyv a témában, jó szívvel ajánlom. Hegedűs Katalin írta, a címe: Létezik-e jó halál?
„Vajon aki nagyon beteg, tudja-e, hogy meg fog halni? Mitől fél elsősorban? Miről szeretne beszélni velünk, családtagokkal, ápolókkal, orvosokkal? Hogyan kezdjük el a beszélgetést a nagybeteggel? Mit válaszoljunk neki a kínos kérdéseit hallva? A hagyományos szemléletmód még mindig sokszor akadályozza a nyílt kommunikációt. Pedig mennyivel könnyebb, ha meg lehet osztani a felelősséget orvos és beteg között! A rossz hírek közlésének, a haldokló betegekkel való beszélgetéseknek már nagyon jó protokolljai vannak, mégis a súlyos betegek legtöbbször magukra maradnak a kérdéseikkel. Ugyanakkor egyre többen akarnak előre dönteni arról, hogyan kívánnak meghalni, de sokan nem is tudják, hogy milyen lehetőségeik vannak. Terjed a világban az életvégi ellátások előre tervezése, arra az időszakra vonatkozóan, amikor már esetleg nem leszünk döntésképes helyzetben. Vajon mi legyen választásunk: az életfenntartó kezelések visszautasítása vagy a hospice a megfelelő megoldás? Magyarországon is vannak kezdeményezések az élet végének tervezésére, sőt ehhez a törvényi háttér is adott. Mindezek mellett ki törődik a legsúlyosabb betegekkel foglalkozó egészségügyi dolgozók és a magukra maradt hozzátartozók lelkével? Ezekre a fontos kérdésekre keresi a választ a könyv…”
Ezt a témát boncolgatja Popper Péter könyve is, melynek címe:
Fáj-e meghalni?
A Kulcslyuk Kiadó gondozásában jelent meg.
A szerkesztőket idézve: a halállal foglalkozni nem a halál, hanem az élet miatt érdemes. Azért, hogy a nekünk kiszabott időt jelentőségteljesebben élhessük meg, több örömmel és intenzitással. Popper Péter szerint
„Valószínűleg minden életörömünk, életünk minden izgalma, feszültsége abból a tudatból fakad, hogy nem leszünk örökké az élők között, vagyis a halálból.”
Popper Péter e kis könyvében közel merészkedik a félelmetes témához, és úgy hív hozzá minket is közelebb, hogy kedvünk legyen elfogadni az invitálást. Töprengjünk el szabadon, vajon mi lehet odaát, milyen út vezethet oda – és addig is, amíg itt vagyunk, hogyan érdemes élni.
Részletek a könyvből
„Tulajdonképpen még az is kérdéses, hogy találkozik-e az ember a saját halálával? Vagy a tréfás görög bölcsnek lenne igaza, aki szerint nincs ilyen találkozás, „mert amíg én vagyok, nincsen halál, amikor halál van, én már nem vagyok”.
Ki tudhatja biztosan? Őszintén meg kell mondani, hogy ezekről a végső kérdésekről a mai ember éppen annyi egzakt tudással rendelkezik, mint Neander-völgyi őse. Vagyis semmivel. Hitek vannak, elképzelések, tanítássá merevedett elméletek, látomások, misztikus élmények és persze kitalálások, szélhámosságok is bőven. Tudás nincsen.”
„Való-e embernek az örök élet? Gondold meg jól! Mert van rá lehetőség. És lehet, hogy váratlanul jön el hozzád. Készülj fel előre. Amikor egyedül vagy otthon, és csend van körülötted, feküdj hanyatt, hunyd be a szemed, és képzelj el egy ősz öregembert, aki egy üvegcsét nyújt feléd. S szól: „Ebben van a halhatatlanság itala. Aki megissza, örökké élni fog. Hajtsd fel!” Meginnád? Azonnal? Ekunyerálnád, hogy majd gondolkozol rajta? Elutasítanád? Alkudozni kezdenél? És ami a legfontosabb: nem borzongatna meg valami szorongásféle, olyasmi, ami leginkább a halálfélelemhez hasonlítható? A visszavonhatatlan és végleges életben maradás fenyegetése. Amin többé soha nem lehet változtatni. Évszázadok fognak elmúlni, évezredek, mindenki meghal, akit ismertél, szerettél vagy gyűlöltél, és mindenki is, aki valaha is belépett az életedbe, s az emberélet végén kihullt belőle… Emlékezhetsz-e arra, hogy ki mindenkibe voltál szerelmes hatszáz és nyolcszáz és ezerkétszáz évvel ezelőtt, és hol nyugszanak megöregedett és halálba tért gyermekeid, sok százan, akiknek a nevét is elfelejtetted? Megölni sem bírod magadat, nem hajthatod le a fejed örök álomra, létezned kell, most és mindörökké, ámen. Történhet még valami a világon, amit ne ismernél? Születhetne még ember, aki érdekelne? Előállhatna olyan helyzet, ami számodra ne lenne halálosan unalmas? S el tudnád-e viselni önmagadat a végtelenségig? Őszintén felelj! Kéred az üvegcsét? Most, azonnal kiiszod a tartalmát? Akarsz halhatatlan lenni?”
„Egyszer Indiában egy mérnök vacsoravendége voltam. A népes családban észrevettem egy súlyosan értelmi fogyatékos gyereket. Feltűnt az a közvetlen természetes derű, amivel bántak vele. Vacsora után sétáltunk az apával a kertben, és rákérdeztem erre. Elmondtam, hogy nálunk alig van ennél nagyobb nárcisztikus sérelem, mintha valakinek fogyatékos a gyereke. Házasságok bomlanak fel, örök bűntudattal viaskodnak: vajon én vagyok-e az oka? Azt felelte: „Nézze, én tudom, hogy ez a gyerek nem volt mindig fogyatékos és nem lesz mindig fogyatékos. Ebben az életben az. Nagyon nehéz karmát vállalt. Úgy érzem, hogy egy vezeklő él a családomban.” Íme, a biztos tudás a lélek halhatatlanságáról erőt ad a halandó élet kínjainak elviseléséhez.”
„Moody a klinikai halálból reanimált betegek emlékeit gyűjtötte össze. A betegeknek kb. a fele semmilyen emlékekkel nem rendelkezett az eszméletlenül töltött időből. A többiek viszont élményeket meséltek. S ámbár az élmények eltérőek voltak egymástól, Moody kiszűrt tizenöt közös elemet. Például ilyeneket: mintha a testétől különválva a magasban lebegne. Látja önmagát az ágyon és a körülötte sürgölődőket. Reccsenésszerű hangot hall, mintha erős vásznat hasítanának ketté. Fények lobognak körülötte. Valamilyen erő sodorni kezdi. Át tud hatolni a falakon. Mozdulatlan fény közeledik. Valami határvonalat lát. Átmenetfélét. Egy erő visszafelé vonzza. Nem szeretne visszatérni, új állapotában nagyon boldog. Kelletlenül tér magához. Ettől kezdve nem fél a haláltól. Ez az emlék az idő múlásával sem halványul el.”
Popper Péter fel mer tenni magának számos izgalmas kérdést, melyek időről időre bennünk is felmerülhetnek. Lehet-e már valaki életében halott? Joga van-e az embernek megölni magát? Valóban a semmi, a nemlét marad csak, vagy valamilyen formában a halál után is folytatódhat az élet? Lehetséges-e, hogy van lélekvándorlás, s ha van, az új lény azonos-e a régivel: én fogok újra megszületni, vagy nem én? Megvédhet-e a vallás (vagy bármi más) a halálfélelemtől? Megbékülhetünk-e végül az elmúlással?
M. M.
Nyitókép: cottonbro studio/Pexels
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
