Rota Vicentina. 225 kilométer az óceán partján. Túranapló, 1. rész
Így kezdődött…
1. nap, 2025. április 25. péntek – Kicsit lassabb (Vad Fruttik)
A hostel teraszán hosszan nézem a fecskék reggeli átmozgató edzését. Egyre kevesebb gond(olat) van a fejemben.
Héttől van recepció, kicsekkolok, elsétálok a főtérre reggelit keresni. Akkor tovább, az állomásra. Minden zárva. Bárok, büfék, boltok, minden. Egyedül az állomás büféjében zajlik az élet. A portugál MÁV-osok a törzsvendégekkel beszélgetnek a pult körül, próbálom kifigyelni, hol a sor, a latteval nem is próbálkozok már, cappuccinot kérek. Ebből (is) látszik, hogy idegen vagyok. A büfésnő nem mutatja, de a mozdulatain látszik a helytelenítés, minek extrázni egy kávé miatt, amíg a tejet habosítja, 3 „rendes” kávét lefőz az övéinek. Itt is csak édes péksütemények vannak reggelire, a keksztekercs, amit választok, kristálycukorba van forgatva. Akkor így.
A teraszon egy egész szép kis nemzetközi csapat gyűlt össze, mindenki szépen hozza az adott nemzettel kapcsolatos sztereotípiákat.
Mi, kelet-európaiak kicsik vagyunk, meghúzzuk magunkat, csak nehogy észrevegyenek, nehogy bármivel felhívjuk magunkra a figyelmet. A zsigereinkben hordozzuk, hogy valami eszméletlen nagy kiváltság, hogy ide eljuthattunk, és hálásnak kell lennünk érte a harmadikos magyartanárunktól a nagyanyánk szomszédasszonyán át mindenkinek, hiszen ők már akkor megmondták, hogy nem fogjuk sokra vinni. És tessék, most egy portugál restiben iszom a kávét. Aztán meglesz a vonat is, a pletykacsoportban emlegetett sztrájknak nyoma sincs.
Bem vindo a Lagos / Üdvözöljük Lagosban!
Keresem a túrajeleket, mindig az a legnehezebb, rájönni, merre induljak. Egyik applikáció, másik, aztán végre észreveszek egy felfestést.
Sétálok ki a városból, majd vissza, a várfalon belülre, valahol keresnem kell egy boltot, vagy éttermet, éhes vagyok, és sok van még hátra. Bolt sehol, éttermek még zárva, tovább kell menni.
Meglesz végre a túraösvény, a caminoról ismert fa pallók, és csak feltűnik egy strandbüfé is.
Ott.
Fogok.
Enni.
Mire megjön az ebédem, eltűnik belőlem a sürgetés. Nem nézem az órát, az applikációt, az otthoniak üzeneteit, már csak az számít, hogy a kávé erős és a tenger (óceán) felől fúj a szél.
Csak sétálok az utamon, már nem rohangálok folyamatosan a nagy vízhez (két éve, a Caminón, még sikerült ezzel teljesen kimeríteni magam a nap végére), nem akarok minden kilátópontnál fényképezni, lassan megtanulom elengedni ezeket az apró kis vágyakozásokat is. Ez lenne a szabadság?
Annyira ráérzek arra, hogy szabadon kószálok, hogy a hegyről a kijelölt út helyett simán a vízmosásban csúszkálok le. Majd később ráérek azon gondolkodni, ez mennyire volt jó ötlet. (Két sebtapaszt hoztam, az egyiket épp tegnap adtam oda az egyik szobatársamnak. Még jó, hogy ez a seb sebtapasz nélkül is elég szép.)
Aztán már csak az óceán van. Állok bokáig a jéghideg vízben, és a harmadikos magyartanáromra gondolok, meg a nagyanyám szomszédasszonyára, meg a többiekre, és az is eszembe jut, hogy azért mégiscsak én voltam az, aki vette a hátizsákot, és eljött egész idáig.
27440 lépés, 17,29 km.
A túranapló további részei itt olvashatók >>
Fotók: Tóth Éva
Folytatás következik
Coach
Néha csak úgy elnézem az embereket. Az apró részletekből, finom kis rezdülésekből, félbehagyott mondatokból próbálom összerakni a történetüket. Néha le is írom ezeket a történeteket.
Szerintem mindenki megérdemli, hogy olyan élete legyen, amiben jól tudja érezni magát. Coachként ezért dolgozom.
A hétköznapokban és a hozzáadott értékben hiszek. Meg a jó kávéban. :)
