„Velünk vagy nélkülünk, a természet újjá fog épülni.” Egy élet a bolygónkon. Sir David Attenborough megrázó dokumentumfilmje

Tegyünk egy gyors kiruccanást a jövőbe! Nem kell aggódni, nem megyünk messzire, csak egy emberöltőnyire. A legtöbben olyan újításokra, technikai eszközöket vizionálnak, melyeket még fel sem találtak. Nem is tudjuk elképzelni, mi mindenre lesznek használhatók majd. Egyesek úgy képzelik el jövőbeni bolygónkat, mint egy sci-fi film helyszínét. Mások egy katasztrófafilm képkockáit látják a képzeletükben megjelenni. Hogy melyik válik valósággá, rajtunk múlik.

David Attenborough nevét bizonyára az is ismeri, aki nem látott tőle még egyetlen filmet sem. A 20. század meghatározó természetfilmese legújabb, Egy élet a bolygónkon című dokumentumfilmjével kivételesen nem vaderegényes tájakra kalauzol bennünket, hanem a saját szemünk előtt végbemenő pusztulásra hívja fel a figyelmet. Ígérem, nem fogok tömény adatokkal példálózni, de néhány fontos információt mégis megosztanék a filmben elhangzottakból.

Nem is olyan régen, röpke nyolcvan évvel ezelőtt a Föld lakosságának száma alig haladta meg a két milliárdot. Ma ez a szám majdnem nyolc milliárd, az érintetlen területek a több mint hatvan százalékról ez idő alatt kevesebb mint harminc százaléknyira zsugorodott. És ez az arány azóta is folyamatosan romlik. Vajon milyen jövőt vetít mindez előre a következő nyolcvan évre?

Rengeteg dolog motoszkált a fejemben, miközben a filmet néztem; a képek, a sokkoló adatok és Attenborough élményei megrázóak. Másrészt mérges voltam az emberekre. Magunkra. Magamra. Mert – nem leszek álszent – nyilván én is ártottam a bolygónak. Viszont azt is tudom, hogy ha most észbe kapunk, és változtatunk, talán megbocsáthatók, visszafordíthatók a tudatlanságunkból bekövetkezett károk. Sokan keresik ebben a nagy káoszban a középutat. Élj, ugyanakkor ne árts! A „mindent vagy semmit” elv nem érvényesíthető. Nem lehet teljes és egészséges életet élni úgy, hogy nem merünk a talajra lépni, nehogy a Föld megérezze, itt vagyunk. Viszont a már „mindegy, ez úgy is csak egy szívószál” felfogás sem megengedhető. Mit tehetünk akkor?

Először is magunk körül nézünk szét! Biztosra veszem, hogy lehet változtatni, a kis lépés is több a semminél.

Az egyik legdöbbenetesebb dolog számomra a nemtörődömség. Sokszor hallom azt az érvelést, hogy a ma élőket nem különösebben hatja meg a jövő, nem lesz részük benne. Csakhogy a gyermekeink és az unokáink még javában itt lesznek, feltételezhető, hogy nem sivár, élhetetlen környezetet szeretnénk rájuk hagyni. A felelősség akkor is a miénk, ha történetesen ötven év múlva már sehol nem leszünk. Ha másokért nem is, hát a saját családunkért fontos, hogy megóvjuk a bolygót, ami eleve nem is a miénk.

Biodiverzitás. Klímakatasztrófa. Jégolvadás. Erdőirtás.

Néhány kifejezés azok közül, melyek az utóbbi pár évben ránk zúdulnak. A baj az, hogy ezek nemcsak szavak, hanem a súlyos valóság. Tennünk kell valamit! A film jól hangsúlyozza, mi vár ránk, ha homokba dugjuk a fejünket és bagatellizáljuk a helyzetet. A változás elengedhetetlen. Nem feltétlenül a lehetőségek hiányoznak, megvan, mit kell tenni. Az akarat hiányzik. Motiválni kell az embereket. Sokan csak akkor tettrekészek, ha hasznuk származik belőle. Mi lehetne nagyobb haszon, mint egy olyan élettér, ahol nem kell tartanunk katasztrófáktól? Nem szokhatunk hozzá a mostani helyzetet. Alkalmazkodunk a kiszámíthatatlan viharokhoz? Beletörődünk, hogy állatfajok tűnnek el a Föld felszínéről? Úgy teszünk, mintha ez valami tőlünk független rossz eredménye lenne… Pedig mindazt, ami körülvesz bennünket, csakis magunknak köszönhetjük. Nagy igazság, hogy nem a Földet kell megmentenünk, ő képes vigyázni magára. A természet utat tör magának. Magunk miatt kellene aggódnunk. Attenborough-t idézve:

„Az élővilág egy életen át tartó kutatása után egy dologban biztos vagyok. Ez nem a bolygó megmentéséről szól. Ez a saját magunk megmentéséről szól. Velünk vagy nélkülünk, a természet újjá fog épülni.”

Kell ennél nagyobb motiváció? Miért lenne mindegy, hogy velünk vagy nélkülünk létezik tovább a Föld?

Engem mindig is lenyűgözött ez a bolygó. Órákon át képes voltam és vagyok kint ülni a szabadban, főleg napnyugtakor és figyelni, ahogyan a nappal éjszakába fordul. Elmélázni azon, hogy a Föld másik féltekén épp most ébrednek az emberek. Eltűnődni azon, hogy máshol milyen lehet az élet. Elképzelem, ahogyan a homok a talpamhoz ér vagy ahogy a szemem elé terül egy csodás táj látványa. Csodálom, hogy ezen a „kis kék golyóbison” mennyi színes kultúrájú nép él, és ami nekik a mindennapjaikat jelenti, az számomra különös és idegen. Magával ragad az a tudat, hogy mennyi állat, növény és ember él együtt itt és most, és mindegyikünknek más a valósága. Abban egyezünk, hogy a Föld az otthonunk.

A természet és az ember egy

Figyeljük meg, a folyó kanyargása olyan, mint az emberi vér áramlása, az agyunk hasonlít egy dióra, és így tovább. Akármikor feltöltődésre vágyunk vagy arra, hogy lenyugodjanak az idegeink, a természetbe vonulunk vissza. Biztosra veszem, hogyha random megállítanál az utcán embereket, kevesen lennének, akiknek nincs, legalább gondolatban, bakancskistájuk. És azt is erősen gyanítom, hogy mindegyiken előkelő helyen szerepelne az utazás, valamelyik távoli vidék felfedezése. Szükségünk van a természetre. Kell nekünk a friss levegő, a zöld, a madarak „zenéje”. A természet azért van, hogy segítsen bennünket. Miért lennénk ellenséggé?

Azért éltünk túl ennyi mindent, mert van intelligenciánk. Állítólag ez a hasznunkra válik, de néha azt érzem, ártott nekünk. Már nem tud mit kezdeni magával az ember, hát nekimegy a Földnek. A fene nagy intelllektusunk, ami kiemel bennünket a többi faj közül, a fejünkbe szállt, és ahelyett hogy jóra használnánk, arrogáns kiskakasként úgy gondoljuk, hatalmunk van eltaposni másokat. Sőt, önmagunk áldozataivá váltunk. Ha kívülről figyelnénk meg magunkat, elképednénk azon, hogyan bánunk a természettel. Leigázzuk, kihasználjuk, mocskot hagyunk magunk után. Pedig senki nem mondta, hogy nekünk több jogunk van itt élni, mint mondjuk egy lajhárnak. Mégis kiírtjuk az állatok élőhelyét, letaroljuk a számunkra is nélkülözhetetlen erdőket, hagyjuk, hogy csontsovány jegesmedvék ússzanak napokig, mert eltűnt a lábuk alól a jégtakaró. 

Mit tehetünk? Először is nézd meg a filmet (ha még nem tetted), majd gondold végig, a saját életedben, környezetedben min tudnál változtatni! Ha nem pazarolsz, ha okosan vásárolsz, ha bővíted az ismereteidet ezzel a fontos témával kapcsolatban, és másokat is erre motiválsz, akkor – hiszem – meg lesz a haszna! A bolygón még a legapróbb moszatnak is fontos feladata van abban, hogy ez a rendkívül összetett gépezet működjön. A te kis lépéseid is számítanak. 

A természet meghálálja majd az erőfeszítéseidet, hiszen, „ha gondoskodunk a természetről, a természet is gondoskodik rólunk.”

Akármerre is jársz, vigyázz a bolygó kincseire. Csak emlékekkel távozz és csak lábnyomot hagyj magad után!

Attenborough filmje sokkoló szembesítés, egy hatalmas felkiáltás: tenni kell valamit! Nem tűnik bonyolultnak a megoldás: a bolygó érdekében össze kell fogni!

 

Szerző: Bene Andrea 

A dokumentumfilm a Netflixen látható

 

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

17 − 15 =

hirdetés