Mert minden csak komédia
KÉP ALÁ ÍRÁS
Vajon miért olyan szépséges minden nyári reggel még akkor is, ha netán be kell fogni a fanyelű szenes vasalót a házimunkába? Pedig nagy körültekintést igényelt akkoriban, hiszen a fénylő parazsat megfelelő mennyiségben lehetett csak a vasalóban szétteríteni, ha nem akarta a gondos feleség Olaszország térképét ráégetni a ropogós ingre. És bizony azt is érdemes volt elkerülni, hogy a vasaló aljára ne nagyon kerüljön szén, mert odakenve, újabb fordulóra lehetett benevezni a mosókonyhában.
És mégis, és mégis…szinte boldogan kapaszkodik a nagyságos kisasszony a fanyélbe, nemes derűvel húzogatja az anyagon a szerkezetet, és olyan boldognak tűnik, mintha levelet kapott volna egy titokzatos, távoli férfitől, akinek az ígéretes hazugságaira oly régóta várt már. Izgatottan forgatta a távoli felhőket elhozó borítékot, és megfogadta, hogy majd csak a vasalás után bontja föl a levelet, addig viszont önfeledt várakozásba kezd. Miközben vasal.
Kiismerhetetlen a női szív, illatos simává vasalja a megszokott dolgokat, ellenben ragyog az arca a buja titok ígéretétől. És mindez ugyanabban az időben. Mert valahogy mindig valami hibázik. A kisimult, ismerős illatú ingből a váratlanság, a meglepődés édes huzata, ami föllibbenti a függönyök alját, a titokzatos hazudozóból pedig a biztonság, ami mellé annyira jó is odafeküdni estefelé.
„Máma itt, holnap ott, oly mindegy. Így sem jó, úgy sem jó, oly mindegy”, daloltak egykor a komédiásról és bizony most már tudjuk a végítéletet: „Minden csak komédia.”
Fotó: Fortepan, Kőszegi Anna 1941
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
