„Miért néztek így rám, mint a sakkbábuk?” Gyerekszáj. Válogatott aranyköpések szerkesztőnk kisfiától

In medias res – csapjunk a közepébe! Válogatott aranyköpések szerkesztőnk kisfiától.

 

Nagyszülők meg én, Máté magyaráz, majd hirtelen abbahagyja:

– Miért néztek így rám, mint a sakkbábuk?

 

Reggel, még az ágyban, ébredezve:

– Máté, gyere csak közelebb! Büdös a szád… De vajon miért?

– Mert éjszaka rám leheltél.

(Avagy hülye kérdésre hülye válasz.)

 

Nemsokára egy ismerős kisfiúval fogunk találkozni, de nincs kedve hozzá.

– Máté, olyan lesz, mint az unokatestvéred, akit nagyon szeretsz, ő is két éves, és szőke, aranyos.

– Ja, akkor jó, mert én csak kisbabákkal mutatkozom.

(Hát, úgy látszik, nem mindegy.)

 

Polipokról szeretne képeket nézegetni, az interneten keresünk, és belefutunk néhány emblematikus illusztrációba a Nemo kapitány című Jules Verne-regény kapcsán. Mire én elkezdek magyarázni:

– Ez egy óriáspolip, ami a Nautilus nevű tengeralattjárót próbálja a mélybe húzni. De ez nem történt meg, ne aggódj, egy könyvben van, amit Jules Verne írt.

– Ő is poliprajongó volt?

(Ennyit Jules Verne-ről. Egy poliprajongó volt.)

 

Ha Máté lezártnak tekint egy nehezebb beszélgetést, aminek során győzködöm valamiről, és megadja magát:

– Jó, most már kiköptük a témát.

 

Reggel az ovistársának, én, félálomban hallgatom őket:

– Képzeld, ma reggel egyedül kellett felöltöznöm. Két ujjam megsérült.

Én éppen öltöztetem és szóra nyitnám a szám, mire az ovistárs:

– Tudod mi a zombiszéna? Amikor a tehén szénát eszik és kikakálja.

(Ennél több abszurditást nem lehet fél percbe belesűríteni így reggel.)

 

Észreveszem, hogy az újonnan vásárolt társasjáték egyik kártyájának a szélei le vannak rágcsálva. Megdöbbenve kérdezem Mátét:

– Te csináltad ezt? De hát minek rágcsálod a papírt?

– Nem én voltam.

– Akkor ki?

– A pókszázlábú, aki itt lakik a nappaliban.

(Megnéztem, és létezik ilyen. Nagyon ronda. Azóta félek, a gyerek látta, hogy elfutott. Amúgy a kártyát ő rágta meg, bevallotta.)

 

A nagymama szobájában szép kövek vannak, az egyikben csiga:

– Nézd Máté, ez a csiga milyen gyönyörű, megkövesedett még nagyon régen.

– Ez egy ammonitesz, nem csiga.

– Jó-jó, ammonitesz, persze, de ez egy csiga, gyere, megmutatom az interneten – mondom én, mert még azért benne van abban a korban, amikor szavakat talál ki. – Nézd, látod, itt vannak képek ilyen csigákról, ezt úgy hívják, hogy … figyelj, … ööö, ammonitesz.
(Én kérek elnézést.)

 

Van egy rossz hírem, mondja gyümölcsevés közben.

– Igen?

Odahúzza a tenyerem és beleköpi a szedret a kezembe.

(Hát, legalább van humora.)

 

Talál egy ottfelejtett számlát a szatyorban:

– Anya, ezt a Jézuska küldte! Azt írta, hogy hoz nekem karácsonyra egy New York-i Szabadságszobrot legóból, olyat, ami faltól-falig ér, tényleg.

(Hát, nagyon ajánlom neki ezek után.)

 

Egyik reggel:

– Anya, te csúnyán lebuktál.

– Miben?

– …
(Soha nem derült ki, miben. De bármi lehet, azóta is óvatos vagyok.)

 

Máté odafordul hozzám:

– Amikor fontos dolgot mondok és beleszólsz, akkor elfelejtem. Amikor nem fontos dolgot mondok, és beleszólsz, utána nem felejtem el.

– Ez bosszantó lehet.

– De most fontos dolgot mondok, ne szólj bele.

– Jó.

– Szeretlek.

(És az élet szép.)

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

9 + 9 =

hirdetés