„Miért néztek így rám, mint a sakkbábuk?” Gyerekszáj. Válogatott aranyköpések szerkesztőnk kisfiától
In medias res – csapjunk a közepébe! Válogatott aranyköpések szerkesztőnk kisfiától.
Nagyszülők meg én, Máté magyaráz, majd hirtelen abbahagyja:
– Miért néztek így rám, mint a sakkbábuk?
Reggel, még az ágyban, ébredezve:
– Máté, gyere csak közelebb! Büdös a szád… De vajon miért?
– Mert éjszaka rám leheltél.
(Avagy hülye kérdésre hülye válasz.)
Nemsokára egy ismerős kisfiúval fogunk találkozni, de nincs kedve hozzá.
– Máté, olyan lesz, mint az unokatestvéred, akit nagyon szeretsz, ő is két éves, és szőke, aranyos.
– Ja, akkor jó, mert én csak kisbabákkal mutatkozom.
(Hát, úgy látszik, nem mindegy.)
Polipokról szeretne képeket nézegetni, az interneten keresünk, és belefutunk néhány emblematikus illusztrációba a Nemo kapitány című Jules Verne-regény kapcsán. Mire én elkezdek magyarázni:
– Ez egy óriáspolip, ami a Nautilus nevű tengeralattjárót próbálja a mélybe húzni. De ez nem történt meg, ne aggódj, egy könyvben van, amit Jules Verne írt.
– Ő is poliprajongó volt?
(Ennyit Jules Verne-ről. Egy poliprajongó volt.)
Ha Máté lezártnak tekint egy nehezebb beszélgetést, aminek során győzködöm valamiről, és megadja magát:
– Jó, most már kiköptük a témát.
Reggel az ovistársának, én, félálomban hallgatom őket:
– Képzeld, ma reggel egyedül kellett felöltöznöm. Két ujjam megsérült.
Én éppen öltöztetem és szóra nyitnám a szám, mire az ovistárs:
– Tudod mi a zombiszéna? Amikor a tehén szénát eszik és kikakálja.
(Ennél több abszurditást nem lehet fél percbe belesűríteni így reggel.)
Észreveszem, hogy az újonnan vásárolt társasjáték egyik kártyájának a szélei le vannak rágcsálva. Megdöbbenve kérdezem Mátét:
– Te csináltad ezt? De hát minek rágcsálod a papírt?
– Nem én voltam.
– Akkor ki?
– A pókszázlábú, aki itt lakik a nappaliban.
(Megnéztem, és létezik ilyen. Nagyon ronda. Azóta félek, a gyerek látta, hogy elfutott. Amúgy a kártyát ő rágta meg, bevallotta.)
A nagymama szobájában szép kövek vannak, az egyikben csiga:
– Nézd Máté, ez a csiga milyen gyönyörű, megkövesedett még nagyon régen.
– Ez egy ammonitesz, nem csiga.
– Jó-jó, ammonitesz, persze, de ez egy csiga, gyere, megmutatom az interneten – mondom én, mert még azért benne van abban a korban, amikor szavakat talál ki. – Nézd, látod, itt vannak képek ilyen csigákról, ezt úgy hívják, hogy … figyelj, … ööö, ammonitesz.
(Én kérek elnézést.)
Van egy rossz hírem, mondja gyümölcsevés közben.
– Igen?
Odahúzza a tenyerem és beleköpi a szedret a kezembe.
(Hát, legalább van humora.)
Talál egy ottfelejtett számlát a szatyorban:
– Anya, ezt a Jézuska küldte! Azt írta, hogy hoz nekem karácsonyra egy New York-i Szabadságszobrot legóból, olyat, ami faltól-falig ér, tényleg.
(Hát, nagyon ajánlom neki ezek után.)
Egyik reggel:
– Anya, te csúnyán lebuktál.
– Miben?
– …
(Soha nem derült ki, miben. De bármi lehet, azóta is óvatos vagyok.)
Máté odafordul hozzám:
– Amikor fontos dolgot mondok és beleszólsz, akkor elfelejtem. Amikor nem fontos dolgot mondok, és beleszólsz, utána nem felejtem el.
– Ez bosszantó lehet.
– De most fontos dolgot mondok, ne szólj bele.
– Jó.
– Szeretlek.
(És az élet szép.)
Zöld Toll-díjas újságíró, szerkesztő
Közel 20 éve dolgozom újságíróként és szerkesztőként, sokáig kulturális vonalon is tevékenykedtem, aztán megtaláltak az ökológiával, megújuló energiával, fenntartható technológiával kapcsolatos témák: ebben igazán megtaláltam önmagam, emberként, újságíróként is – a szakmai elismerések is így értek el. Elsősorban a környezettudatosság érdekel, ezt a kérdéskört olyan szempontból érdemes megközelíteni, amely a hétköznapi embert a leginkább érdekelheti: inkább a gyakorlat, mint az elmélet oldaláról, inkább a megvalósult, működő projekteket ismertetve, mint a távoli jövőbe vesző álmokat. Szeretem bemutatni az embereket, akik megalkotják vagy alkalmazzák az alternatív módszereket, ezenkívül szívesen foglalkozom a közösségeket teremtő, illetve erősítő mozgalmakkal, mint amilyenek a nagyvárosi közösségi kertek vagy a közösségi mezőgazdálkodás… Megtépázott az élet; mindig azt igyekszem átadni, hogy – bármilyen közhelyes is – a szeretet a legfontosabb. Ha azokkal lehetsz, akik szeretnek és akiket szeretsz. És ha erre figyelsz, örülni fogsz a kávénak reggel, az éppen következő évszak jeleinek az utcán, egy mosolynak egy idegentől, az alvó kisgyerekednek vagy annak, hogy jól áll a hajad reggel és nem kell beszárítani… Az élet szép. Tényleg.
