Ne nézz a szemembe! A szemkontaktusról egy kicsit másként: van, akinek természetes, van, akinek kín
Olvastam az igen alapos és tartalmas cikket arról, hogy milyen nonverbális alapszabályokat tartsunk be, ha beszélgetünk valakivel. SZENYIHASZER a rövidítés, ami 5 alapvető kommunikációs elemre utal. Az első „SZE” a szemkontaktus. És e ponton elakadtam.
Igen, tanultam róla. Egész kicsi gyerekkorom óta kapom, hogy nézzek a másik fél szemébe, mert aki nem így tesz, az hazudik, sunyi, aljas, gonosz hátsó szándékai vannak. Aztán később finomodott a letolás mértéke, csupán figyelmetlennek, elvarázsoltnak (ez is bűn, ugyebár), nyeglének tartanak. Persze hamar elkezdtem megkérdőjelezni a „kőbe vésett” civilizációs parancsokat, köztük ezt is. Mert vajon valóban olyan sokat jelent a másik szemébe nézés? Ha végig a szemembe néz, akkor tutibiztos, hogy őszinte, jó szándékú, figyel rám meg minden?
Vagy nézzük másfelől: aki ezt csinálja, és örömmel csinálja, vajon annyi plusz (és hiteles, helytálló) információt kap a beszélgetőpartnerétől és -ről, hogy ha ez nekem nem is megy, akkor is tanuljam meg, fogcsikorgatva akár, mert megéri?
Sajnos a fentiek nem igazolódtak vissza. Nem jelent kábé semmi pluszt a szembe nézés. Ellenben nekem, mint „másfélének”, ez probléma. Az autizmussal és Asperger-szindrómával szakmai szinten foglalkozó barátnőm örül nekem, mint jó verbalitású egyednek, mert ő ugyan tanult arról, hogy van, akinek nem megy a szemkontaktus, én viszont pontosan el tudom mondani, hogy milyen, amikor az enyhe diszkomforttól eljutok a konkrét fizikai fájdalomig, hogy mintha a két szememen keresztül az agyam két hátsó pontját nyomná valami, egy preparált agyon bármikor meg tudom mutatni, hol. Hogy ha erőltetik a szembe nézést, elfelejtem, mit akartam mondani, de a másik fél mondókáját sem hallom, mert a fejemben a „fááááj” üzenet dübörög egyre hangosabban…
Előszeretettel veszem fel a „marslakó-pozíciót”, azaz teljesen kívülállóként vizsgálom és kérdőjelezem meg azt is, amit talán senkinek eszébe nem jutna firtatni. Lássuk, hogy fest ez a szembenézés-dolog marslakó szemszögből. Szemgolyók bámulása. Plusz információ: közel nulla. Vélelmezett hátsó tartalom: változó. Annak hitelessége és megbízhatósága: minimális. Kényszerítés esetén a kényszerítettnek fájdalom, de legalábbis kellemetlenség okozása. Kényszer esetén a verbálisan átadni kívánt gondolatok elvesztése, a figyelem drasztikus csökkenése. Azt mondják: része a tiszteletnek. No de mindenáron? Az sem számít, ha a másik elveszti a fonalat, az sem, ha a rosszullétig fokozódó diszkomfortot él meg? Csak a szemgolyók a szemgolyókat nézzék?
Félreértés ne essék, nem akarom kifigurázni a szemkontaktus-pártiakat. Csinálják, ha úgy esik jól. És ha nekik jó, nézzenek a szemem felé bátran, nem veszem támadásnak. De ne csodálkozzanak, ha több millió „hasonszőrű” társammal együtt én nem az ő szemükre fókuszálok. Ha fontosat és tartalmasat akarok mondani, akkor pláne nem. Akkor mindenhová nézek, csak épp a másik szemébe nem. És nem azért, mert hazudni készülök vagy sunyi vagyok.
A fent említett SZENYIHASZER végén az R betű a relaxáltságra utal. Tehát része a történethez, hogy a felek jól, de legalábbis ne rosszul érezzék magukat. Ugyan ez az R betű ott a szó végére került, nálam nagyobb becsben van, mint pl. a szembe nézés.
Nem vitatom, hogy „úgy általánosságban” működnek az alapszabályok. Mert „úgy általánosságban” minden ember egyforma egy adott mértékben. Ám felhívom a figyelmet arra, hogy igen nagy egyéni eltérések lehetnek, és – mivel az élet igazán változatos – meglepően sok területen mutatkozhatnak meg. Egyre több szó esik – végre! – azokról az embertársainkról, akik ebben-abban, kicsit-nagyon másféleképp működnek. Ami az elfogadást illeti, a népesség polarizálódik: vagy teljes elutasításról van szó, akár a jelenség létét is tagadva, vagy szívmelengető mértékű befogadás és tiszteletben tartás mutatkozik.
Mint érintett, azt mondom, törekedjünk a másik fél megismerésére, megértésére, mert abból nőhet ki elfogadás (vagy akár elutasítás is, de az is tiszta ügy). Az általánosságok megismerése hasznos, de hagyjunk helyet a világképünkben annak, hogy jöhetnek olyanok, akik ebben-abban eltérnek az általánostól. Mert – még ha komplett „marslakók” is – ők is emberek, az ő működésük is emberi, és sokszínűségükkel hozzáadnak a világ tarkaságához, amennyiben lehetőséget kapnak erre.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
