Életünkért elsősorban, de nem kizárólagosan mi vagyunk a felelősek. A péntek 13 pszichológus szemmel

A szorongásnak nincs tárgya, a félelemnek ezzel szemben már igen, vagyis lélektani értelemben az a szófordulat, hogy szorongok ettől vagy attól, nem helytálló. A szorongás pont azért rémületes olyannyira, mert nem köthető egyetlen gyötrő mumus képéhez sem. Éppen ezért a pszichénk legyárt a mindent átitató szorongás helyett egy konkrét tárgyat. Abba ugyanis már tudok kapaszkodni, s bár félelmetes és aggódással tölti el lelkemet, mégis – paradox mód – megadja a kontroll illúzióját, hiszen behatárolt lesz félelmünk szörnyetege.

Ezért ilyen „egyszerű” aggódni a péntek 13 miatt, vagy megrémülni a fekete macska láttán, esetleg fejünkhöz kapni, ha nem a kedvenc kabala alsóneműnket vettük föl az aznapi vizsgára, holott abban biztos sikerült volna, hiszen az előző tizenkilenc alkalommal is így történt.

Mivel gyermekkorunkban hajlamosak voltunk az ún. mágikus gondolkodásra, ennek maradványtüneteként könnyedén kialakulhatnak egyes babonák, különleges rituálék, patológiás esetben aztán fóbiák vagy kényszerek. Mint sok pszichés konstruktumnál, ezúttal is kiemelten fontos a mérték. Ha minden este két órán át a papucsok párhuzamosságát ellenérzőm és a fiókok ütközésig való betolását mustrálom – mondván akkor nyugodtabban alszom –, biztosan érdemes elgondolkodnom, milyen klinikai szakpszichológust keressek fel a közeljövőben. Mindemellett, ha realisták vagyunk, a társas kontextus is jócskán számít. Egyedül élő agglegénynél, nem lesz ott hitvese vagy gyerekei, akik esetleg már réges rég elküldték volna főhősünket egy megfelelő segítő szakemberhez. Meglepően sok fóbia és kényszer lappang életünkben.

Amíg persze babonáink megmaradnak hétköznapi rituáléknak, melyek kis színt visznek szürke mindennapjainkba, biztosan nincs baj. Ki ne emlékezne Radnóti Miklós Nem tudhatom című versének alábbi strófájára:

„az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én”

Sokan átéltünk hasonlót: apró fogásokat, gesztusokat, cselekvéseket vagy épp nem-cselekvéseket, melyek hozzájárultak stresszel teli életeseményeink nyomasztó alakulásához. Egyszer-kétszer a híres véletlen egy téridőbe helyezett két momentumot, s mi azonnal vércse mód lecsaptunk rá, „meglátva” ok-okozati összefüggésrendszerünk rejtett rajzolatát. [Jómagam is vallottam, hittem, gondoltam, hogy azért sikerül minden vizsgám az egyetemen, mert előtte elmondok 3 miatyánkot: egyet latinul, egyet magyarul, végül egy harmadikat megint latinul. Ez a biztos recept, nem is vitás, több száz vizsga a bizonyíték.]

A korreláció (együttjárás) azonban nem bizonyít semmit. A lélek, a psziché azonban már csak ilyen, szereti a kontroll illúzióját magához édesgetni.

Ellenben hihetnénk Márainak is. Aki ekképp ír:

A pénteket, a tizenhármat, a szemmel verést, a számok és jelek vajákos magyarázatát a gnosztikusok hozták világunkba, a korai kereszténység Rómájába… A fiatal kereszténységnek nem volt még ereje, hogy megverje azokat, akik szemmel vernek, a péntekre ezt mondja: „Egy nap”, a tizenháromra: „Egy szám, mint a többi.” Zavaros és erjedő idő volt ez. A sztoikusok már nem parancsoltak Rómában, a keresztények még nem uralkodtak.

Szeretjük felmenteni magunkat és önigazoló mód élni. Nem én tehetek róla, ez nem az én napom, egy ilyen napon mindenre van mentség. Bárki és bármi tehet a melléfogásomról, csak én nem! Ezzel a szemlélettel aztán jelentősen hozzájárulunk, hogy az életünk már csak alakul és történik, s való igaz, szépen lassan leperegnek azok a híres homokszemek létezésünk homokórájában, s mi közben vagy a végén elrebeghetjük: csak szegény áldozatok voltunk, nem volt mit tenni, nem a mi hibánk, hiszen nem voltunk jókor jó helyen.

De mielőtt belesüppednénk a nagy önfeladásba, gondolkodjunk el az alábbi állításon: „életünkért elsősorban igenis mi magunk vagyunk a felelősek”. A változás ugyanis általában akkor kezdődik, ha a felelősségnek eme móduszát képesek vagyunk kimondani. Megjegyzés: a fanyalgók általában az iménti mondaton felháborodnak és félreértelmezik. A hangsúly az ’elsősorban’ jelzőn van! A teljes mondat még egyszer így értendő: „életünkért elsősorban – és nem kizárólagosan – mi vagyunk a felelősek”.

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

18 − 5 =

hirdetés