Kinek a felelőssége? Mire hívják fel mindannyiunk figyelmét a bántalmazott, öngyilkosságba menekülő tinik?
Minden jóérzésű ember szíve összeszorul, ha gyermek, tinédzser öngyilkosságáról szerez tudomást. Különösen, ha egy kamasz kortárs bántalmazás miatt szánja el magát a végzetes lépésre. S ahogy azt az elmúlt napok fájdalmas eseményei is megmutatták: értetlenül, végtelenül dühösen, fékevesztett indulattal reagálunk, ha kiderül, hogy a halálba szekált gyermek bántalmazói maguk is kiskorúak. Érthető ez, mégis, az indulatoknak jó lenne határt szabni.
Tényleg az a megoldás, ha vendettát kiáltunk jóvátétel gyanánt?
A Pistit – mondjuk ki – aljas, ocsmány módon alázó, tettlegességtől sem visszariadó zaklatói már megkapták a büntetésüket. További életüket a köz gyűlöletével kell élniük. Igaz, minden csoda három napig tart. Gondolhatják ők is, megrettent szüleik, családtagjaik is, hogy lassan elcsitulnak majd az indulatok, addig pedig kihúzzák valahogy. A jólértesültek szerint a bántalmazó gyerekek félnek, elrejtőztek. Egy ország ismeri a nevüket, a közösségi médiába (főleg a TikTokra) felkerültek a fotóik, nyilvános már a lakcímük is. És hát a kommentek…ne is menjünk bele!
A bántalmazó kamaszok igazi büntetése nem ez! (Bár megízlelik most ők is, milyen a fenyegetettség állapota.) Az igazi büntetés számukra az, hogy amíg élnek, nem tudják magukból kitörölni azt a végzetes napot, és az azt megelőző, „vagánynak” gondolt gaz tetteiket. Mert tényleg túl messzire mentek, ez nem kérdés, és tényleg nehéz szalonképes jelzőket találni a viselkedésükre.
Sajnos Pistit nem hozza vissza a legőszintébb, megmélyebb bűnbánat sem. A családja fájdalmát sem tudja igazán enyhíteni.
A kérdés az az, hogy mit tehetünk felnőtt magyar állampolgárként hazai keretek között, ha ilyen esetekről tudomást szerzünk? Nem utólag, hanem akkor és ott, amikor és ahol történik. Ha látjuk, hogy egy gyerek bánt egy másikat? Ha olyan videót látunk a közösségi médiában, ami egyértelműen gyerekkel szembeni visszaélést rögzít, akár csak egy „viccesnek” beállított csúfolást, megalázást? Vagy a gyerekünk mesél bántalmazott iskolatársról efféle dolgokat?
Iskolai bántalmazás – bullying – kapcsán rutinból keressük a felelőst:
- Hol van az osztályfőnök?
- Nem tűnik fel egy pedagógusnak sem, hogy baj van?
- Nem veszi észre senki az iskolában, hogy mi történik?
- Miért nem avatkoznak közbe az iskolatársak?
Pisti esetében három bántalmazóról szólnak a hírek. Videók bizonyítják, hogy egy-egy durva bántalmazásnak jócskán voltak szemtanúi, ezek a csúfos cselekmények nem (mindig) zárt térben, titokban történtek. Ismerjük a mondást:
Vétkesek közt cinkos, aki néma.
Sok más mellett erre is meg kellene tanítanunk a gyermekeinket. Ezek a bűvös szociális készségek, melyeket sokan nem tudnak értelmezni, hova tenni. Szociális készségeinkkel kapcsolódunk másokhoz. Ha ezeket nem sajátítjuk el, vagy követendő minta, iránymutatás hiányában rosszul sajátítjuk el, öntörvényű emberek módjára létezünk, akik szemrebbenés nélkül átgázolnak másokon. Ha szociális készségeink nem ütnek meg egy elvárható minimum szintet, kiállni sem fogunk másokért. Csendben lapítunk, konfliktusra kiéhezett nézőközönségként.
Pistiért rengetegen emelik fel most a hangjukat. Bár az indulatok heve elrettentő, a kiállás mégis lélekmelengető. Jó lenne visszaforgatni az időt, jó lenne, ha az indulatok „csak” annak szólnának, hogy Pistiről egyszer s mindenkorra szálljanak le. Pistit boldoggá tenné, hogy ennyien kiállnak mellette.
Persze felmerül a kérdés: akik kiállhattak volna mellette még idejében, miért nem tették meg? Ha pedig megtették, miért nem volt foganatja, miért nem hagyták békén?
Igen is fontos, hogy a gyerekek mellett a felnőttek is megtanulják: nemcsak a tetteinkért vagyunk felelősek, hanem a mulasztásainkért is.
Vendetta helyett: ha gyermekbántalmazást, pláne tettlegességet tapasztalunk, mindegy, hogy felnőtt vagy kiskorú a bántalmazó, ún. gyermekvédelmi jelzést tudunk tenni a területileg illetékes családsegítő szolgálatnál, a gyámhivatalnál és/vagy a rendőrségen.
Nemcsak gyerekekkel foglalkozó szakemberek (háziorvosok, iskolaorvosok, területi és iskolai védőnők, iskolapszichológusok, iskolai gyermekvédelmi felelősök, pedagógusok stb.) tagjai az ún. gyermekvédelmi jelzőrendszernek (ők hivatalból kötelesek jelezni, ha problémát észlelnek), hanem minden felelősen gondolkodó, segítőkész magyar állampolgár.
Joggal merülhet fel a kérdés többekben, van-e érdemi „haszna” a gyermekvédelmi jelzésnek, illetve az is, hogy kire vonatkozzon a jelzés: a bántalmazottra vagy a bántalmazóra? Az utóbbira a válasz: nemcsak bántalmazott, hanem bántalmazó gyermekek kapcsán is érkezhet jelzés! Sokan azt hiszik, hogy a gyermekvédelem csak az áldozatokra fókuszál, pedig például a súlyos beilleszkedési, magatartási zavarral élő, indulatkezelési nehézségekkel küzdő gyerekeknél is fontos lehet a gyermekvédelmi jelzés megtétele. Annál is inkább, mivel fennállhat, hogy ezek a gyerekek nem kapják meg a számukra szükséges fejlesztéseket vagy kezeléseket, ami már kimeríti a szülői elhanyagolás tényét.
Ami pedig a jelzés érdemi hasznát illeti: az érdemi haszna azzal kezdődik, hogy a gyermek és a családja kvázi látótérbe kerül. Sok esetben önmagában már ez a tény visszatartó erővel bír(hat). A legenyhébb lépésként, amikor a jelzést követően gyermekvédelmi alapellátásban részesül a gyermek és a családja, „lazább” együttműködés keretében foglalkoznak bevont szakemberek (pszichológus, családterapeuta, mentálhigiénés szakember stb.) a feltárt nehézségekkel. Elindul egy ún. gondozási folyamat.
Ha ennek során a szakemberek azt tapasztalják, hogy nem történik érdemi változás, a szülő nem együttműködő, védelembe vételi eljárás kezdődhet idővel, ami azt jelenti, hogy hatóság (gyámhivatal) veszi át az ügyet, és az addiginál jóval kötöttebb együttműködésre kötelezik a szülőket. Erősebb lesz a kontroll, rendszeresen felülvizsgálják, hogy a családsegítő és a gyámhivatal által kidolgozott gondozási terv megvalósul-e. Ha ennek nyomán sincs érdemi változás, következő lépésként jöhet szóba az ún. nevelésbe vétel. A gyermek gyermekvédelmi szakellátásba kerülhet, vagyis kiemelhetik a családból.
Érdemes kortárs bántalmazás kapcsán ezzel is tisztában lenni.
Nyitókép: cottonbro studio/Pexels
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
